Kővári Réka egyházzenész, kutató, a Zenetudományi Intézet Népzene- és Néptánckutató Osztály és Archívum munkatársa. Idén tavasszal és ősszel is találkozhattunk vele könyvbemutatókon, ahol lektorként és szerkesztőként közreműködött. Egyházzene és népzene kapcsolatáról, a népénekek korábbi kutatóiról, munkájuk őrzéséről és további folytatásáról kérdeztük. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: A Zenetudományi Intézet szeptemberi könyvbemutatóján a népzenekutató Paksa Katalin tanulmánykötetének szerkesztőjeként Réka megismertette velünk a kötet létrejöttét, munkálatait és közreműködőit. Mit hagyott ránk az életét a népzenekutatásnak szentelő szerző, és miben folytatják a munkáját?

Kővári Réka: Paksa Katalin a vokális népzene területén szinte mindennel foglalkozott: dallamtörténet, műzene és népzene kapcsolata, keleti rokonság, különleges strófák, előadásmód, díszítés, népszokások, egyházi népénekek, néptánc és népzene kapcsolata, a népzenének a nemzeti kultúrát és identitást kialakító és megtartó szerepe, és természetesen népzene- és néptánckutató nagy személyiségek – mint az ő nagy elődei – életművei. Az Ösvények a népzenéhez című válogatott tanulmánykötetén még az ő keze nyoma van, ő válogatta ki nagyszámú dolgozata közül, hogy melyek, milyen sorrendben és téma szerinti csoportosításban kerüljenek bele e kötetbe. Emellett számos könyvet jelentetett meg életében, egy közülük, a Magyar népzenetörténet gyakorlatilag a népzeneoktatásban tankönyvvé vált. Mivel ez a tanulmányválogatás annyira fontos írásokat tartalmaz, és globálisan tekint a magyar népzenére, úgy gondoljuk, talán ennek a könyvnek is ez lesz a sorsa. Bizonyos területeken az írások eredeti megjelenése óta ‒ főleg a közelmúltat tekintve ‒ a kutatók látókörébe kerültek olyan források, amelyeket Paksa Katalin még nem használhatott fel tanulmányai vagy könyvei megírásához. Ennyivel bizonyosan lehet folytatni az ő munkáját. De ha csak arra a nagy mennyiségű lejegyző, beosztó vagy rendszerező munkára mint folytatandóra tekintünk, amit Paksa Katalin elvégzett, van mit tennünk a távoli jövőben is.

CsM: Áprilisban a Néprajzi Múzeumban tartott Nyugat-Dunántúli népénekek gyűjteményének bemutatóján vett részt egy beszélgetésen mint a kötet lektora, ahol még Sebő Ferencet is láthattuk a közönség soraiban. A könyvből Lajtha László, Erdélyi Zsuzsanna, Tóth Margit gyűjtéseit ismerhettük meg. Mondhatjuk, hogy ők a nagy elődök?

KR: Részben igen. Egyházzenészként végeztem, akként is működöm, mellette pedig főállásban az ELTE HTK Zenetudományi Intézet Népzene- és Néptánckutató Osztály és Archívum kutatója vagyok. A közös kapocs a népének, vagyis a strófikus egyházi énekanyag, ami a népzenei gyűjtésekben is megjelenik. A Medgyesy S. Norbert által tavaly a Lajtha-csoport népénekgyűjtéséből közreadott válogatás is nagyrészt ezt az anyagot tárja fel, épp olyan forrásokból, amik pl. Paksa Katalin számára még nem voltak elérhetők. Sebő Ferencnek – mint utóbb kiderült, földi életének utolsó hetében – ígéretet tettem Pálóczy Krisztina nevében is, hogy megvalósítjuk azt a néhány évvel ezelőtti kérését, hogy a Lajtha-csoport gyűjtésének kéziratos összeállítását kiadjuk, ha nem is a közeljövőben, de ahogy lehetőségünk és támogatás nyílik rá, és legfőképp időnk engedi. Azonban népénekek gyűjtésével nem csupán ők foglalkoztak. Elég itt Domokos Pál Péterre, Forrai Magdolna Gregoria nővérre, Kallós Zoltánra, Tánczos Vilmosra, Dobszay Lászlóra, Szendrei Jankára, Domokos Máriára és Németh Istvánra gondolni. Természetesen ez a felsorolás nem teljes, mégis mutatja, hogy legyen valaki néprajzos, zenetudós vagy egyéb végzettségű, akár célirányosan, kampányszerűen, akár véletlenül indul el, belefut az Istent dicsőítő, tetteit elbeszélő vagy őt kérő népénekekbe.

CsM: Egyházzene és népzene kapcsolata már a DLA disszertációjában (A Kájoni Cantionale énekei Székelyföld és Moldva néphagyományában a Deák-Szentes kézirat tükrében) megjelenik. Hogyan kezdődött és vált fontossá a két zenei terület kapcsolódása Réka életében és kutatásaiban?

KR: Gimnazista koromban végeztem el a budapesti nyári kántorképző tanfolyamot. Ott a vidéki szentmiséken – Vácott élőként – ismeretlen gregorián ének fogott meg leginkább, de Jáki Sándor Teodóz bencés atya népénekórái is mély nyomot hagytak. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzene tanszakáról Dobszay László és Szendrei Janka még a múlt évezred vége felé egy olyan erdélyi tanulmányutat szervezett, ahol a Zenetudományi Intézetben kollégái, Domokos Mária és Németh István, valamint Kallós Zoltán vezetésével számunkra egy-két kvázi megrendezett népzenei gyűjtést csináltak. Már ez önmagában nagy élmény volt, amit fokozott egy vasárnap délutáni népvecsernye meghallgatása Lövétén. De az egyházzene és népzene, néphagyomány találkozásának tetőpontját számomra egy szentegyházi idős férfi otthoni ravatala mellett végzett imádkozóba való kb. félórás bepillantás, részvétel jelentette, ahol Kájoni János Cantionale Catholicum énekeskönyvéből származó hosszú virrasztó énekekkel az előénekes férfiak megnyugtatták a hozzátartozókat, ismerősöket, elénekelték az eltávozott, valamint a földi életben még itt maradt hívő emberek gondolatait, ahogyan azt más 17‒18. századi énekeskönyvekben fennmaradt énekanyagból is ismerjük. Ezen élmények hatására elmeséltem, hogy anyai ágról felmenőim az erdélyi, háromszéki ún. Szentföldről, azaz színtiszta katolikus falvak területéről származnak, amire a népzenekutatók rögtön le is csaptak. Domokos Máriához jártam be oktatásra az intézetbe, majd az 1950-es évek végén édesapja, Domokos Pál Péter által ugyanarra a területre küldött Forrai Magdolna Gregoria nővér gyűjtését próbáltam megismételni. Később egy kollégámmal, Rudasné Bajcsay Mártával Gyimesbe, ill. Harangozó Imre jóvoltából Moldvába is kijutottam. Gyimesben a 21. század elején még sikerült halott melletti énekelt siratót is rögzítenünk. Mindezek fontosságát nem tudom és nem is kívánom megmagyarázni. Legyen elég annyi, hogy szerintem egy vallásos zenész számára minden olyan zene, ének fontos, ami Istenre fókuszál, és számtalan kegyelmi pillanat fakadhat ezzel az anyaggal való foglalatosságból.

CsM: Foglalkozott passiójátékokkal, vízkereszt-drámával, iskoladrámákkal, betlehem-játékkal, ami az irodalomhoz köthető. Milyen az átjárása az irodalmi, előadói területtel?

KR: A történelmi misztériumjátékokkal való kapcsolatom Medgyesy S. Norbertnek köszönhető, aki Kilián Istvánnak a Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. század sorozat Ferences iskoladrámák alsorozatához ajánlott zenei szakemberként, hogy a köznyelven csíksomlyói passióknak titulált 18. századi játékokban előforduló énekutalásokhoz és drámaszövegekhez próbáljam megtalálni a megfelelő énekeket, dallamokat. Nagyon tanulságos, érdekes és sokszor megrendítő feladat volt, s habár maga a kritikai szövegkiadás a végéhez ért, a drámakutatók nézetét osztva magam is úgy tartom, hogy a kutatómunka nem ért véget. Sok esetben ugyanis egyelőre nem találtam megfelelő dallamot az adott drámaszöveghez vagy a rendezői utasításban szereplő éneklési alkalomhoz éneket, illetőleg a feltehetően zeneszerzői alkotások is előkerülhetnek még bármikor, bárhonnan. A megrendítő jelzőt nem csupán arra használom, hogy a 18. századi szövegeket olvasva, néha énekelve például egy Mária-siralom közben azonosultam a Szűzanya fájdalmával, s ezt bárki átélheti ugyanígy, hanem a könyvbemutatókon szoktunk részleteket előadni az adott kötetben megjelent szövegekből, dallamokból, és például egy ilyen alkalommal az egyik, nem vallásos egyetemista előadót is megérintette a Szentlélek. Nem véletlen az a Szent Ágostonnak tulajdonított mondás, mely szerint aki énekel, kétszeresen imádkozik. Legutóbb épp augusztusban a miskolci Hungarológiai Kongresszus egyik szekciójában idéztem ezt, amikor kiderült a kutatók számára, hogy egy témában az imádságoskönyvek nem megfelelő források, azaz bennük nem szerepel az adott kérdéskör, ellenben az énekeskönyvekben, vagyis a népénekek szövegében igen. Az ének, a zene vagy „csak” az énekszöveg tulajdonképpen az élet alapvető építő- és lételeme.

CsM: A gyakorlati éneklések, szertartások hagyományait ismerhetjük meg az egyházzene-kutatásokból. A ma énekelt liturgiákban mennyire ismerhetők fel a régi énekek, orgonajáték, és mit őrzünk azáltal, amikor énekeljük őket egy szentmisén?

KR: Nagyon sok múlik az adott templom adott papján vagy lelkipásztorán, és természetesen kántorán, hogy ki mit tud, szeret vagy szeretne a hívő közösség számára közkinccsé tenni, akár a liturgiában, akár közösségi alkalmakon, s akár ezeken keresztül az otthoni, egyéni vagy családi imádságokba átemelni, átemeltetni. Sajnos sok helyütt ezek az oldalak különböző szinteken, stílusokban mozognak, és nehéz vagy kifejezetten lehetetlen arany középutat találni. Ilyenkor nagyobb helyeken előfordulhat, hogy vasár- és ünnepnap az egyik szentmise ilyen, a másik olyan, a harmadik amolyan, és a hívek válogathatnak saját kedvük szerint. Ezzel az egyház, s benne a kántor vagy a zenészek csoportja gyakorlatilag kiszolgálóvá, személyzetté válik, mégpedig a hívek kiszolgálójává. Kisebb helyen, ahová akár csak havonta jut el pap, és ritkán vehetnek részt szentmisén a hívek, nincs ilyen választási lehetőség. Vannak helyek vagy alkalmak – kántori, előénekesi és szkólavezetői gyakorlatomban is –, ahol vagy amikor meg tud valósulni szinte teljes mértékben zeneileg is az, ami az etalon lenne. Akár a régi rítusban, akár a novus ordóban hangozzék el az egyház hivatalos liturgikus nyelvén a liturgia hivatalos szövege a liturgia elsődleges zenei nyelvén, a gregorián dallamon, ami kiegészül az anyanyelvi egyszerű gregorián énekekkel, valamint népénekekkel, esetlegesen többszólamú feldolgozással vagy orgonadarabokkal. Amikor egy-egy valóban szépen megszólaló gregorián dallam vagy magyar nyelvű, tartalmilag Istenre fókuszáló, mégis az embert felemelő népének hangzik el a liturgiában, az a híveket, sőt még a papot is meg tudja érinteni. Ilyen pillanatokért is érdemes az egyházzenét művelni.