Emlékszem, kislányként mennyire szerettem nézegetni nagymamám ódon fadobozát és a benne lévő képeket. Nagy becsben tartottam őket, mindegyik mélyen bevésődött az emlékezetembe. Akkor is pontosan fel tudom idézni bármelyiket, amikor nincsenek a kezemben.

Ezek a képek nyitottak ajtókat sorsokhoz, általuk próbáltam felépíteni személyiségeket: milyen lehetett a dédanyám, dédapám, a távolabbi rokonok, akiket kisebb-nagyobb arányban a véremben viszek. Akiknek az egyszeri, soha vissza nem térő keveredéséből vagyok. Kitől mit örökölhettem? Amikor egy helyzetre választ adok tekintettel, mozdulattal, vajon melyikük tehette hasonlóan? Amikor szememből kilövell egy haragos kis sugár, kitől kaptam a mintát?

Ez a doboz kincsesládává nőtt számomra: már a hozzá vezető utat és az ezzel kapcsolatos alkudozást is imádtam: „Megint azt szeretnéd, hogy elővegyem?” „Persze, mi mást!” „De hiszen már annyiszor láttad!” „Annyiszor, de még nem elégszer.”

Tegnap elromlott a telefonom. Éjszaka frissítette magát, valami végzetes hiba történt közben (megszakadt az adatkapcsolat, lemerült az akku, nem tudom), reggel nem sikerült bekapcsolni. Szomorú, fekete téglalappá változott, középen csak a márkáját jelző felirat világít azóta is. Az első utam egy szombaton is nyitva tartó szervizbe vezetett, ahol szemembe mondták a rettegett valóságot: újra kell telepíteni, ami adatvesztéssel fog járni. Minden, amit nem mentettem le (vagy nincs felhőben tárolva), törlődni fog.

Ismerős állapot, ugye? Veszítettünk már el okmányokat, úszott már el számítógépünk, kiraboltak minket, velem legalábbis mindhárom megtörtént. Átgondoltam silány helyzetemet: természetesen – idő és kedv hiányában – nem másolgattam át mindig a képeimet külső tárolóra, sőt, szinte soha. Mintegy ötezer képem sorsa lóg most a levegőben, ennyit tartalmaz a telefonom. Igaz, ezek között sok az ismétlődés: minden témáról 10-12 fotó készült, amíg megtaláltam azt, amit tökéletesnek láttam. Mert a tökéletesség illúzióját szerettem volna az öröklétbe átemelni. Az aranyló gyümölcsöktől terhes püspökkenyeret, a mohás farönköt, ködlepte hegyoldalt. Hogy a legszebb állapotukban szeretném, ha megmaradnának nekem, természetesen vágy. Ha étel, utána úgyis felfalom az egészet, a hegyről vissza kell jönni, a folyóra rásötétedik az este – nem lehet kimerevíteni az időt, de azért mégis megpróbáljuk. A kevésbé jól sikerült pillanatfelvételeket viszont természetesen (lustaságból) nem törlöm ki. Kezelhetetlen mennyiségű kép, mégis jó birtokolni őket. Jó volt. Nagyjából a fele fog elveszni, úgy számolom. Ami kártyán volt, állítólag megmarad, ami a memóriában, az elillan. Sajnálom őket, persze, mert az ilyen képtár afféle képes naplóként működik: visszakereshetem, mikor jártam itt és ott, és még bizonyos képek hiánya is jelez valamit: idén például nem volt vargányás fotóm. Tengerek, folyók, patakok, tájak, városok, ételek, nevetések, egymásra tekintések – csupa olyan dolog, amit szívesen őrizgetnék. Ennyit nem lehet.

Talán ez a „sok” bosszúja. A kevésre jobban lehet vigyázni, sorsáról gondoskodni. Amíg filmre fényképeztem, egyértelmű volt, hogy album készül belőle. A jó képeket előhívattam, a selejtesek meg sem születtek papírvalóságukban. Amióta telefonnal fotózom, amióta mindig a zsebemben van az összes képem, az előhívatás izgalma visszaesett. A legjobbakból is csak ritkán készülnek már papírképek, viszont a többiek is megmaradnak. Leginkább karácsony előtt szoktam egy-egy kupacot előhívatni, bár ezek kinyomtatva már nem tetszenek annyira: sokszor túl színesek, a beépített szűrőktől az arcok karácsonyfadísz-szerűvé válnak. De mindez számomra nem érdekes: vannak, és segítenek az emlékezésben. Nem a nosztalgikus, hüphüppögős emlékezésre gondolok, hanem arra, hogy az ilyen képekkel való találkozás során sokkal pontosabban tudom felidézni, feleleveníteni azt, ami már megtörtént velem. És ezzel a gazdagsággal szembesülni újra és újra: nagyon jó dolog.

Mirtse Zsuzsa