Egy könyvben olvastam arról az Angliában elterjedt szokásról, hogy nemcsak a tömegközlekedési vállalatoknak van Talált tárgyak osztálya, hanem a házaknak is. Nagy-Britanniában, a társasházakban kihelyeznek egy ládát, amiben a talált tárgyakat összegyűjtik, és ha valaki elvesztett valamit, akkor abban a ládában kutakodhat utána.

Rejtőzködhet a folyosók egyikének végében, a lépcsőfordulóban vagy a bejárattal szemben. A padlásfeljáró közelében vagy a pincéhez közel. A ház lakói döntik el, mennyire legyen szem előtt ez a bizonyos láda. Általában olyan helyre kerül, ami kívül esik a jövés-menésen. Eldugott helyekre, amolyan viharsarkokra, ahová illetéktelen nem jár. Sőt! A lakók szándékosan elkerülik, hiszen jóérzésű ember nem kíváncsiskodik mások ügyeibe. Nem tartozik másra, mit hagy el a szomszéd, a földszinti lakó mit nem őrzött elég alaposan. Mik hullanak ki egy táskából, amit a tulajdonosa nem csatolt be rendesen. Egyáltalán, az emberek idegenkednek azoktól a tárgyaktól, melyeket elvesztettek. Amiket őrizetlenül hagytak, megsérültek, bekoszolódtak, feleslegessé váltak. Az emberek irtóznak mindentől, amiről úgy ítélik meg, hogy nincs a hasznukra.

Titokzatos világa van ezeknek a tárgyaknak. Én úgy képzelem el, hogy a ládában összebarátkoznak, és új életet kezdenek. A cumi belebújik a zokniba, megszárad és megmelegszik. A hajcsat belecsimpaszkodik egy sapka bojtjába, és együtt hintáznak tovább. A cipőfűző rátekeredik a cekkerre, és megfojtja a szerelmével. Egy díszes szemüvegtok örökbe fogad egy törött napszemüveget, és a plüss kockásfülű nyúl kiolvassa a rongyossá lapozott csíkos zsebkönyvet. Mikor rátalálunk a ládában az elveszett tárgyainkra, és elhatározzuk, hogy hazavisszük a kis rakoncátlanokat, ők már nem ugyanazok a tárgyak, mint amikor elvesztettük őket. Más az illatuk, más a formájuk, koszosak és kelletlenül fészkelődnek a markunkban. Már nem is emlékszünk rájuk pontosan, és már nem olyanok, mint ahogy a foszló emlékeinkben élnek. Valójában nem is hiányoztak. Ezzel akkor szembesülünk, amikor kinyitjuk a ládát, és hosszas keresgélés után kezünkbe furakodik egy számunkra valaha kedves tárgy. Csalódottan nézegetjük, hazavisszük, majd újból elveszítjük.

Ha belegondolok, én miket hagytam el az eddigi életemben, bizony sok fura dolog jut eszembe. Egy tál bolognai makaróni. Egy fogszabályzó. Szerelmeslevelek. Iskolai dokumentumok. Számlák. Pénz. Cumik. Cipők. Pelenkák. Telefontöltő. Esernyők tömkelege. Drága púder. Kulcs a lakáshoz, és a szívemhez.

Mindnek története van, és pontosan tudom, mikor és miért hagytam el őket.

Milyen jó lenne, ha a szívünkből kihullott emlékeket, érzéseket is összeszedné valaki és betenné egy ládába. Például én, aki elvesztettem a kulcsot a szívemhez, vagy valaki más szívéhez, odamennék a ládához, kinyitnám, és kivenném azt a kulcsot. De vajon nyitná-e a zárat?

Nem csak azokat az dolgokat hagyjuk el, amik már nem olyan fontosak? Hiszen kihullanak a kezünkből, és mi nem vesszük észre! Nem úgy van ez, hogy ha nem vigyázunk valamire olyan nagyon, nem őrizzük megfelelően, nem ragaszkodunk hozzá, akkor ők hagynak el minket?

A talált tárgyak ládája mindig tele van. Sosem ürül ki. Mert a legtöbben nem keressük azt, amit egyszer elhagytunk. Elfogadjuk a helyzetet, és éljük tovább az életünket, mert amit egyszer elengedtünk, vagy egyszer már elhagyott bennünket, az nélkülünk is jól elboldogul.

Mostanában sokszor jut eszembe Anyukám intelme:

– Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére!

Ezt általában olyankor hangoztatta, amikor rám bízta a sütőben piruló húst. De én már kiskoromban sem jeleskedtem a konyhában. Odaégett akkor is és most is. És a tárgyak is fellázadnak ellenem a mai napig, sosem találok semmit, és elveszítek mindent.

Talán, mert a felesleges dolgok, kacatok is vágynak a szeretetre, a szabadságra, a jólétre. Csak azok érzik jól magukat a közelemben, amikre én is odafigyelek. Amiket nem hagyok el. Nem hagyhatok el, mert nélkülözhetetlenek.

A tárgyakat nem kell félteni, saját életük van, megtalálják az új otthonukat. Nem is szabad kisajátítani őket, életeket, sorsokat, a történelem egy szeletét hurcolják tovább, az a feladatuk, hogy hírt adjanak a múltról.

Előttem áll egy nagy lakás kiürítése, kipakolása. Négy ember után kell összecsomagolnom. Gyakran gondolkodom azon, ha nem lenne pénzem költöztetőre, mit vinnék magammal? Legszívesebben semmit. Beköltöznék az üres lakásba, és lassan, épp csak azokkal a tárgyakkal ruháznám fel, amik feltétlenül szükségesek. Testnek, léleknek egyaránt.

Tervezgetés közben pásztázom a szememmel a cuccainkat, és azon töprengek, van-e nélkülözhetetlen tárgy a közelemben, és rá kell ébrednem, hogy nincs.

Amit feltétlen magammal kell vinnem, az már az enyém, bennem van. Tapinthatatlan, láthatatlan. Nem hullhat ki, nincs rés, melyen kiszökhet. A tárgyaim az életükért könyörögnek, ragaszkodnak hozzám, kacéran mutogatják magukat, minden trükköt bevetnek, hogy magammal vigyem őket. De én már döntöttem. Csak azt viszem magammal, ami a szívemben van elzárva. Amire úgy kell vigyázni, mint a szemünk fényére. Így tehát a szívem kulcsa is szükségtelen, nemhiába vesztettem el.

Ha egy alapos mérlegelés után jól döntünk, megválunk a salaktól, és elzárjuk az óvatlan szemek elől a valódi kincseket, akkor kiderül számunkra, hogy minden, ami körülvesz minket, felesleges, és valójában nem más, mint talált tárgyak osztálya.

Tallián Mariann