Mindössze néhány nappal azután, hogy megjelent az első verseskötetem, 1998 késő őszén levelet kaptam egy filozófus barátomtól. Kiváló, művelt koponya, az utóbbi években a 2000 című folyóirat szerkesztője. Eredeti gondolatokkal szólt hozzám a költészetről, az olvasásról, pályakezdésem kilátásairól. Kiragadta a tényt, hogy bemutatkozó könyvemben több vers foglalkozik az otthon keresésével és különféle házakkal (elhagyott, romos, szülői, lakótelepi, balatoni üdülőtelepi stb.), és a következő megállapítást tette, azóta is időről időre eszembe jut: „Mintha készülődne a fiatal magyar lírában egy újabb elveszett nemzedék.”

Az első számú elveszett nemzedék, ahogy az köztudott, a huszadik század elején és derekán alkotó amerikai írók voltak. Közülük a legismertebbek Ernest Hemingway, Scott Fitzgerald, Ezra Pound, Thomas Stearns Eliot és Gertrude Stein. Közös jellemzőjük a kiábrándultság, a keserű ébredés az úgynevezett amerikai álomból. Illúzióvesztésük fő oka az első világégés mérhetetlen borzalma, bár a háború nem feltétlenül műveik központi témája.

Érdekesség, hogy a lexikon szerint az elveszett nemzedék kifejezést „egy ismeretlen francia garázsmester” alkotta. Felírom házi feladatnak, hogy alkalomadtán nézzek utána a születés pontos körülményeinek. Biztosan létezik egy anekdota, egy irodalomtörténészi értekezés erről a garázsbéli esetről. Most önerőből próbálom elképzelni, életszerűvé tenni… A garázsmester titulus kissé hivalkodónak hangzik; inkább egy parkoló ötven év fölötti portásáról, éjjeliőréről lehet szó, vélhetőleg Párizsban, aki a munkaköréből fakadóan rendszeresen találkozott az éjszakába belecsendült, sakálrészeg Hemingway úrral és ivócimboráival, s egyszer fejcsóválva sommás véleményt nyilvánított róluk: „Hát kérem, milyen elveszett nemzedék ez!”. Az ittas társaság ezen vadul röhögött, vaskos megjegyzések kíséretében; annyira tetszett nekik, hogy még másnap reggel is emlékeztek rá, és szállóigévé tették. Száz év alatt durvább lett a stílus, a pesti utca embere ugyanezt ma úgy fogalmazza meg: „Micsoda elcseszett banda, b.. meg!” Lássuk be, egy jóravaló, lelkiismeretes portásnak nem lehetett csodás élmény, amikor késő éjjel, kora hajnalban Gertrude Stein és a bulizó barátai hazatértek, és feltántorogtak a lépcsőn.

Értem én ezt az első világháborúhoz kötött elveszett nemzedék meghatározást – de végső soron miért csak az 1880 és 1900 között született alkotókra értjük? Hiszen a huszadik század valamennyi nemzedéke elveszett! Az 1920-as években született embereket (elsősorban férfiakat) meszesgödör nemzedéknek nevezik, mert a második világháborúban ezrével lökték a holttestüket meszesgödör tömegsírokba, csupa tizen- és huszonéves életerős fiatalt, kiművelt emberfőket, dolgos munkásokat… Akik abból a nemzedékből túlélték a háborút, azok telibe kapták a szovjet munkatáborokat, a Rákosi-kort, az 1956-os forradalmat, jelentős részük Nyugatra menekült – ők ugyanúgy elveszettek. Vagy az 1940-es és ’50-es években született korosztály, amelynek tagjai a Kádár-rendszerben rekedtek, a rendszerváltásig nem utazhattak szabadon, nem tanultak nyugati nyelvet, a világból csak a kommunista barakkokat láthatták, ők tették világelsővé Magyarországot az öngyilkosságban… Ez a generáció nem elveszett?

A meszesgödör nemzedéket a magyar irodalomban az Újhold alkotóival társíthatjuk: Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Weöres Sándor, Rába György – Radnóti Miklós negyedik verseskönyvének címéről nevezték el magukat; az újhold számukra nemcsak az örökös újrakezdés jelképe, de a szüntelen fenyegetettségé is, az egzisztenciális veszélyérzet kiváltotta szorongásé. Akárcsak Radnótinál…

Az 1970-es években született költők csakugyan egy újabb elveszett nemzedéket alkotnak? Meglehet. És igaz, hogy sokat verselünk az otthon kereséséről, pontosabban az otthontalanságról. De hát az sem az otthonosság csúcsa, hogy az ezredforduló utáni korosztályt digitális bennszülötteknek nevezik… Digitális bennszülöttnek lenni jó, nem elveszett?

Zsille Gábor