Ha néhány önfeledt napra búcsút intek lakóhelyemnek, Budapestnek, azt az elvet követem, hogy megpróbálok terepszínűvé válni. Külföldön nem mászkálok térképpel a kezemben, Tallinnban észt étteremben étkezem, Zágrábban horvát nemzeti ételt rendelek és így tovább. A magyar vidéken időzve is az adott tájegység gasztronómiai sajátosságait fogyasztom (a grillezős amerikanizáció, valamint a mindent elborító pizzériák, olasz éttermek és gyorsbüfék miatt ezt egyre nehezebb megvalósítanom), és tőről metszett lokálpatriótává vedlem.

Például most, hogy második hete Ajkán tartózkodom, minden reggel felmarkolom a szállodai pultról a Veszprémi Napló című világlapot. Az összes rovatot átnézem, de a helyi vonatkozású hírekre összpontosítok, a megye életére. Egyik kedvencem az a rubrika, amelyben listába szedik az ajkai és veszprémi kórházban az elmúlt napok során született csecsemők nevét, zárójelben az édesanya nevével. A hétköznapi valóság kendőzetlen levonata, rendkívül tanulságos. Tavaly egy egész hónapot töltöttem Ajkán, akkor is ugyanezt játszottam, így megállapíthatom, hogy a szociológiai folyamat töretlen: az utónevek adásában két markáns, nagyon széttartó irány van. Az egyik a történelembe merülő ősmagyar virtus: az újszülött Hunor, Magor, Regő, Bercel, Villő, Csenge, Levente, netán Botond, Zsombor, Zobor vagy hasonló. A másik irányzat a külföldi szappanoperák és celebvilág névkészletéből merít. Az angolszász, illetve hispán neveket fonetikusan átírják, de olyan merészen-furcsán, a magyar szemnek annyira szokatlanul, hogy elsőre csak találgatom, eszik-e vagy isszák. Efféle kreálmányok: Kovács Rájen. (Talán a filmben megmentett Ryan közlegény előtt tisztelegve…) Szabó Benett. (Angolul két n-nel írják.) Mezei Amanda. Tóth Rodrígó. Megjegyzendő, hogy az édesanya zárójelben közölt neve minden esetben átlagos: Krisztina, Andrea, Szilvia, Éva. Vagyis olyan megszokott, hagyományos utónevek, amelyek az utóbbi tíz-húsz évben szinte teljesen eltűntek a névadási gyakorlatból. A mai magyar gyerekvilágban nincsenek Ferik, Jánosok, Pistik, Sanyik, nincsenek Andik, Krisztik, Szilvik. Hja kérem, Máriák, Margitok, Erzsébetek, Ilonák pedig már a nyolcvanas évek kisdiákjai között sem voltak.

Mindez persze nem újdonság, százan és ezren rögzítették már – viszont itt hívom fel a figyelmet: ezek a furcsa nevekkel ellátott gyermekek néhány év múlva megérkeznek a felnőttek világába, így az irodalmi életbe is. Szerkesztő kollégák, készüljünk fel rá, hogy húsz év múlva Szabó Benett és Kovács Rájen verseit fogjuk közölni. Negyven év múlva pedig József Attila-díjat vesz át Tóth Rodrígó. Mellesleg az van, hogy eme nevek már most is csak nekem, az én korosztályomnak és a nálam idősebbeknek idegenszerűek – a mai tizenévesek számára ezzel semmi gond. Miért is lenne, hiszen az ő jelentős részüknek az a keresztneve, hogy Dzsennifer, Melissza, Cyntia, Rómeó, Kevin.

Szombaton a Veszprémi Napló sportrovatában felfedeztem, hogy délután teljes fordulót rendeznek a megyei első osztályú focibajnokságban. (Országos viszonylatban ez a negyedosztályt jelenti.) Belém villant: vérbeli lokálpatriótaként kimegyek valamelyik meccsre. Néztem a környékbeli kínálatot, az alábbi párosításokból választhattam: Úrkút–Herend; Várpalota–Balatonalmádi; Magyarpolány–Ajka Kristály. Nosza, Polány csak hat kilométerre van, átgurultam drótszamáron.

A polányi pálya mellett letámasztottam a járgányt, és megszámoltam a nézősereget: a kispadon ülő tartalék játékosokkal és velem együtt ötvenketten voltunk. A végeredmény 4:3 a házigazdák (pardon: a mieink, hiszen arra a kilencven percre öntudatos magyarpolányi lettem) javára, és kimondottan élvezetes, becsületes, nyílt sisakos játék folyt. Sokkal szórakoztatóbb volt, mint egy NB I-es mérkőzés… Igazság szerint disznó szerencsénk volt: az ajkaiak több góllal nyerhettek volna, a második félidőben végig támadtak, és fél tucat ziccert kihagytak. A pálya túloldalán P. Ottó, a Polány edzője harsogott, iszonyú vaskos hangnemben kommentálva a történéseket.

A Veszprémi Napló hétfői számában kíváncsian néztem a mérkőzésről készült beszámolót. Az áll benne, hogy jelen volt száz néző. Jók: a Magyarpolányból mindenki, az Ajkából csak hárman. A cikk alatt dőlt betűkkel: Tudósító: P. Ottó, a Polány edzője.

Hát így élünk mi itt Veszprém megyében.

Zsille Gábor