– Csak később érek oda, babácska, a falu túlvégén vagyok – magyarázkodott Béla a telefonban, miért késik máris harminc percet. Hosszú volt a falu, de a túlvége így is csak öt percre volt keresztben, és nyolcra hosszában, viszont a hangnemből sejthető volt, hogy Béla további fél órát fog késni, minimum, aztán majd magyarázkodik, hogy hol akadt el, jogosan, a falu két vége között.

Béla valóban magyarázkodással kísérte aznapi belépőjét Anihoz, miközben farzsebéből egy tábla Rigó Jancsis Boci csokit húzott elő, Aninak engesztelésül, amit aztán ő maga meg is evett tíz percen belül.

– Tudja, melyik az az unokatestvérem, aki a Ritáékkal szemközt lakik? Az beajánlott még vagy három éve a Ritáékhoz, annak meg van egy sógora, aki eladta a félbehagyott házát valami pestieknek, így azok a pestiek nálam kötöttek ki, hogy befejezném-e a házukat. De ez még tavaly ősszel volt, most meg megfeledkeztem róla, és arra akartam rövidíteni, hát, ahogy elmegyek a házuk előtt, pont kint volt az asszony, aki megismert, és leintett. Megálltam, amúgy szép, gömbölyű vádlijaji vannak, izmos, magas, szőke asszony.

Béla feltépte a csokoládé papírját, és folytatta:

– A Nyakasékkal már építtettek az előkertbe egy toldalékot a házhoz, tudja, mert könnyűszerkezetes csak, de már a toldalék alá le kéne betonozni a kocsifeljárót.

– Milyen toldalékot?

– Garázsnak használják, hogy ne ázzon az autó. Aztán elé ácsoltattak egy tetőt, ami az utcáig kinyúlik, hogy ne ázzon az az autójuk, amelyik nem fér be a garázsba, mert közben vettek még egy autót.

– Nem inkább, hogy ők ne ázzanak, amíg kiszállnak?

– Azon a három méteren, ami a garázsajtóig vezet?

– Három méteren is lehet vizes az ember – válaszolta Ani az ellenvetésre.

Béla elgondolkodva majszolt egy csík csokit, majd folytatta:

– Igaza lehet, babácska, mert az asszony arra panaszkodott, hogy bever az eső, amikor rézsutosan esik az erős szélben, sár lesz, és neki sáros lesz a cipője, és vizes a lába, mert nem tud a garázsba beállni, mert a férje előbben már beállt, mert korábban ér haza a munkából, vagy el se megy. Hát ezt kéne lebetonoznom.

– Ez nem olyan nagy munka.

– Ez nem, de tudja maga jól, hogy ezek vérszemet szoktak kapni. Még bele se pacsáltam a betonozásba, már azzal jött az asszony, hogy térkövezni is kéne, körbe a házat, mert most, ha körbe megy, sáros lesz a cipője.

– De nem a garázsból mennek be?

– Onnan is be tudnának, meg a bejárati ajtó is közvetlen a garázsajtó mellett van. Hanem amíg nem lesz kész a bejárati ajtó fölé a kis ácsolt előtető, ami előteteje a nagy tető előtetejének, addig vizesek lesznek, amíg a garázs előtt álló autóból kiszállva átszelik a bejárati ajtóhoz vezető három métert. Mert az asszony nem tud a garázsból bemenni, mert nem fér el a fal és az autó között, ezért az ura tapintatból le is zárta a lakásba vezető ajtót, hogy az asszonyt ne bántsa, hogy már olyan kövér, hogy nem fér be a házba.

– Mi baja?

– Nekem semmi, nem haragszom én rájuk!

– De az asszonynak. Mitől hízott meg?

– Nem tudom, babácska. Jó az étvágya biztos.

– Lehet, hogy pajzsmirigy. Az ember csak úgy nem hízik meg, ha jó az étvágya.

– Kisütötték, hogy amíg elkészül a bejárati előtető, addig körbemennek az eresz alatt a hátsó bejárathoz, mert az eresz alá nem ver az eső. Igen ám, de az meg nincsen letérkövezve, sáros lesz a cipője és vizes a lába az asszonynak.

– És pont ugyanott tartanak, mint ahol akkor, amikor még nem dobták ki fölöslegesen a sok pénzt az előtető előtetőjére. Ilyen aszályos időben az ember amúgy is csak örülne, ha végre sár lenne!

– De hogy azt mondta a férfi, a nap se süsse a fejüket. Mert a nap még veszélyesebb, mint a víz meg a sár.

– Veszélyes a víz meg a sár?

– Igen. Ezt a kifejezést használta a férfi. A nevét elfelejtettem.

– Akkor minek szórták el a pénzüket egy drága vidéki házra, a falu végén, erdőkapcsolattal? Nem jobb volt nekik a városban?

– Kertészkednek.

– A kertben nem veszélyes a sár? De nem kötekedésből kérdezem, csak úgy érdekel – csodálkozott Ani.

– Nem, mert ott nincs. A kertet már hátul letérköveztették tavaly, az Ákossal, tudja, volt segédem is, az a nyurga gyerek, aki öt éve volt elvonón. Vettek egy csomó óriási virágcserepet, de vagy húszat, azokat kitették a térkőre, és azokban kertészkednek. Van nekik leander, paradicsom, krumpli, mindenféle.

– Krumpli?

– Ja, krumpli vödörben. Miért, nem jó az ötlet, babácska? Nem köll töltögetni. Maga is mindig belebukik a krumplitermesztésbe, mert nincs ideje töltögetni. Na, ezek egy cserépben nevelik, aztán ősszel csak flexszel szétvágják a cserepet hosszában, és már az ölükbe is hullik a termés.

– Jó ötlet végül is. Legalább több idejük van sétálni. Én is úgy kimennék kicsit az erdőbe! – célozgatott Ani a séta lehetőségére, miközben az utolsó kocka csokit megmentette magának.

– Áááá, nem sétálnak ezek! Főleg nem az erdőben. Azt mondta ma a férfi, valami Laci, hogy ő még soha nem járt erdőben, és nem is menne oda semmi pénzért.

– De miért?

– Azért, mert az anyukája megtiltotta neki. Mert az erdőbe menni veszélyes.

Szilágyi-Nagy Ildikó