Előre!

A naptár már csak ilyen: diktál. Múlt hétfői írásom a nemzetközi nőnapon jelent meg – hát persze, hogy megemlékeztem a szebbik nemről. Ma pedig március idusa van, kokárdás ünnep: a témaválasztás adott, itt nincs kétely, alternatíva. Öööö… Helyesbítek: alternatíva nincs, kétely viszont akad. Két évvel ezelőtt jelen voltam a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán, a Petőfi szobránál tartott ünnepségen, ahol kiváló kollégám, Nagy Koppány Zsolt volt a szónok. Beszédében logikusan kiszámította, hogy az osztrák–magyar kiegyezés óta eltelt másfél évszázad során a Kárpát-medencében legalább egymillió 1848-as ünnepséget tartottak, melyeken egymillió ünnepi beszéd hangzott el. Majd föltette a százforintos kérdést: az egymillió-egyedik ünnepi szónoklatban mi újat lehet még mondani? Ezzel egyszersmind kiválóan meg is adta a választ: az egymillió-egyedik beszédben logikusan kiszámítható, hány beszéd hangzott el korábban, és föltehető a kérdés, hogy mi újat lehet még hozzájuk tenni…

Két évvel később, az egymillió-ezredik ünnepi cikkben mi újat írhatok azon túl, hogy felidézem Nagy Koppány Zsolt két évvel ezelőtti ünnepi beszédét? Na jó, megpróbálom magasabbra tenni a lécet, és előkapok a polonista féltekémből egy irodalmi nagyságot, aki Petőfi révén kapcsolódik nemzeti ünnepünkhöz. E halhatatlan férfiú Adam Mickiewicz (1798–1855). A lengyel és a magyar nép ezer esztendeje tartó barátsága, közös szálakon szövődő történelme számos szép párhuzamot szült. A szépirodalom jelesei közül Petőfi és Mickiewicz alakjára hivatkozhatunk – mindketten a romantika korának lángelméi voltak, s egyaránt a hazafiság, a nemzeti függetlenség hirdetői, a forradalom tüzének táplálói. Csakugyan: Mickiewiczről egy átlagos magyar annyit tud (ha tud), hogy ő volt „a lengyel Petőfi”. Hanem ez az irodalmi közhelynek minősülő hasonlat oda-vissza működik: lengyel barátainknak az iskolában azt tanítják, hogy „Petőfi volt a magyar Mickiewicz”. Mi több, ugyanez magyar–bolgár viszonylatban is fennáll: „Petőfi volt a magyar Hriszto Botev”, illetve „Hriszto Botev volt a bolgár Petőfi”. És ennyi. Pont.

Lengyelországban társadalmi közmegegyezés szentesíti, hogy Mickiewicz a valaha élt legfontosabb lengyel szerző. Ő a minden: a zseni, a hazafi, a modern lengyel nyelv megteremtője. S milyen a sors: a valaha élt legfontosabb lengyel szerző soha életében nem járt sem Varsóban, sem Krakkóban. Gyermekkorát a mai Litvánia területén töltötte, felnőtt fejjel bejárta a Krímet, emigránsként végül Párizsban kötött ki, és ott is halt meg. Személye és munkássága úgyszólván végtelen téma. Az igényes magyar olvasók elsősorban legfőbb művét, a Pan Tadeusz című hőskölteményt ismerhetik. (Pan Tadeusz magyarul annyit jelent: Tádé úr.) Műfaji meghatározása bajos, mert a hősköltemény kifejezés nem egészen pontos: egyszerre tündérmese, nemzeti eposz, nagyszabású poéma – egy kicsit János vitéz, egy kicsit Toldi, egy kicsit Kalevala, egy kicsit Ulysses.

Párizsi emigrációjából Mickiewicz élénk figyelemmel kísérte a magyar szabadságharc történéseit. A Tribune des Peuples című lap főszerkesztőjeként egyébként is élénken figyelte a közéletet. Amikor a magyar kormány 1849. április 14-én, Debrecenben közzétette a függetlenségi nyilatkozatot, Mickiewicz úgy érezte, cselekednie kell. Nyolc nappal később megjelentette a maga párizsi forradalmi kiáltványát, Felhívás a magyarokhoz címmel. Íme, egy részlet Kapronczay Károly fordításában:

„Magyar honpolgárok!

Kezetekben a világ jövője. Ha sikerül letépnetek a győzelem gyümölcsét, mint ahogy ki tudtátok érdemelni annak babérjait, győzelmetek az európai szabadság győzelme lesz. Semmiféle egyezkedést! Előre! Ismeritek jól ezt a jelszót. Hányszor hallottátok rettenthetetlen vezéretek, a hős Kossuth szájából!

Előre! Magatokért, a szlávokért, a németekért, az olaszokért! Előre! A nemzetek hálája fog kísérni benneteket, reményeink mutatják nektek az utat!”

Ha Krakkóban járok, e néhány mondatáért mindig fejet hajtok Mickiewicz főtéri szobra előtt.

Zsille Gábor