Körülbelül egy hónappal ezelőtt írtam – kissé felhorgadva a hangos sirámokon – a holtak újonnan szerzett barátairól. És íme, eltelt ez a pár hét, és azok a síráshegyek elomlottak, az arcok megfakultak, és talán a fennen lobogtatott barátságokra sem olyan gyakran gondolnak a hirdetőik. Kivéve persze a valódi gyászolókat.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy annyira foglalkoztatott akkor a téma, hogy fogadalmat is tettem: én az élőknek fogok beszélni, nem haláluk után barátkozom össze az emberekkel. Bár valóban könnyebb út utólag elmondani – még az igazat is. Akkor már egész biztosan nem fog az illető beleszólni, vitázni, helyesbíteni, pontosítani, kényelmetlen helyzetbe hozni minket. Legföljebb a rokonok tehetnék, de nekik éppen egészen más elfoglaltságaik vannak, vagy nem is tudnak mindenről.

Sokat gondolkodtam azóta is, hogy miért van szükség minderre, milyen űrt tölt ki az efféle utóbarátság. És arra a következtetésre jutottam, hogy a barátság helyét. A valódi, működő, történő, lélekemelő emberi kötődését. Ami az utóbbi évtizedekben tagadhatatlanul átalakult.

Az ősz folyamán és a télen alkalmam volt összefutni jó néhány barátommal. Ebben látszólag nincs semmi meglepő, mégis maradandó élménnyé váltak ezek a találkozások. Egyfelől azért, mert ezek az emberek egészen különböző helyeken élnek, változatos tapasztalatokkal, másfelől azért, mert – időben legalábbis – közel kerültek egymáshoz az életemben. És így, együtt egészen meghökkentő hatással voltak rám: feltöltődtem, emlékeztem, önkritikát gyakoroltam és nevettem, igen, elég sokat nevettem. Valahogy az idő is másképp telt. Persze, nem a semmiből rángattam őket elő, tartjuk a kapcsolatot az internet és a telefon segítségével, de az élő találkozás egészen egyéb. Vizsgálni lehetne, hogy mennyivel másabb az – tartalmilag, de stílusában is –, amit egymás szemébe nézve elmondunk, mint ami belefér egy gyors üzenetbe, levélbe, de akár egy hosszabb telefonbeszélgetésbe.

Ha már ilyen jó tapasztalatokat szereztem a régen látott barátokkal való találkozások során, vérszemet kaptam, és elkezdtem tudatosan törekedni újabbak megszervezésére. Azt kell mondanom, nem mindig volt könnyű, és még mindig vannak felgyűlt tartozások, de kellő átgondoltsággal, egyeztetésekkel, időpontokhoz kötésekkel és más trükkökkel előbb-utóbb megvalósíthatóak.

Nehézségből, „akadályból” rengeteg van. Megváltozott az életünk, a szokásaink is. Kényelmesebb a számunkra fontosakkal is üzenetben megbeszélni ezt-azt, röviden felhívni a kanapéról, írni egy e-mailt. Épp nemrég mesélte egy csabai ismerősöm, hogy húsz évvel ezelőtt milyen sok szórakozóhely volt a városban – mára ezeknek csak a töredéke él. A piac könyörtelen; ha nincs kereslet, a kínálat is csökken. Azok a rendezvények, amelyek pótolhatók az otthoni kényelemből, egyszerűen pótlódnak. Szülői értekezleteken panaszként hangzik el, hogy a gyerekek nem mennek ki az osztályteremből egymással találkozni, inkább telefonos üzenetekben beszélik meg a dolgaikat. És sorolhatnám még a példákat.

Amikor a nehezen összehozható találkákról beszélek, nem lehet elhallgatni azt sem, hogy vannak olyan barátságok is, amelyek régen fontosnak tűntek, idővel viszont egyoldalúvá váltak, és már nem is nagyon érdemes erőltetni őket. Ilyen esetekben egy darabig próbálkozik az ember, kitart, de nem róható fel neki, ha egy idő után abbahagyja. Nem róluk akarok beszélni, hanem azokról a melegítő kapcsolatokról, amelyek összeraknak. Akkor is, ha szétesnénk, de egyébként is. Tudatosítják bennünk, hogy kik is vagyunk. Van olyan barátom, akit a gyerekkorból hozok, akivel a szakmáról tudok mélyen beszélgetni, van, aki úgy lát engem, mintha nagyítóval nézne, akivel csak egyszerűen jó az élet dolgairól diskurálni, van, aki az életem egy-egy adott szakaszában vált meghatározóvá. Olyan is, aki több szempontot is egyesít magában. Olyan is, aki nem is tudom, hogy került az életembe, mégis naggyá nőtt. És ott vannak az olvasók, akik nagyon közelítik ezt a kategóriát, de róluk máskor, külön szeretnék megemlékezni.

Számomra a múlóban levő hideg időszak ezt a felismerést hozta: használni, működtetni kell a barátságainkat, élőben is. Egy, a kék zónákról szóló, nemrég látott dokumentumfilmnek is visszatérő motívuma: az igazán hosszú életet élőknek mind nagyon szoros, jól funkcionáló mikroközösségei vannak. Az építő barátságok úgy változtatnak meg, hogy a megtartandó tulajdonságainkat hangsúlyozzák. Visszatalálhatunk a legjobb magunkhoz.

Farkas Wellmann Éva