Belányi József költő, reklámszövegíró, slammer 1979-ben született Bácsalmáson, de Mélykúton nőtt fel. A Magyar Íróválogatott és a Magyar Művész Válogatott kapusa, a Rázene Fúvószenekar tenorkürtöse, valamint a magyar slam poetry szcéna egyik korábbi ismert képviselője. Első önálló verseskötete, a Jártam a Holdon 2015-ben jelent meg, tavaly pedig verses mesekönyvvel jelentkezett HOL vagyok címmel.

KDG: Mennyire volt fontos az életedben a sport?

BJ: Több sportágba belekóstoltam. Eleinte tornázni küldtek szüleim 6-7 évesen, hátha levezetem a felesleges energiáimat. Aztán jött egy kis atlétika – sprint, sprintváltó és távolugrás –, majd serdülőkorban megtalált a foci. Középpályást akartak faragni belőlem, de se a térlátásom, se a „lábügyességem” nem volt meg. Váltottam cselgáncsra, de az első versenyem első küzdelmének első másodpercében kettétört a jobb lábam nagyujján a köröm, akkorát rántott rajtam az ellenfelem. Azt a mérkőzést még megnyertem, de aztán fel kellett adnom a további meccseket és a dzsúdót is. Utána kipróbáltam még a streetballt, de végül a foci lett a befutó. 

KDG: Miért pont kapus? 

BJ: Egyik unokatestvérem a segítségemmel gyakorolta a góllövést: én álltam a garázsajtóban, ő meg próbált túljárni az eszemen, kevés sikerrel. Ő beszélt rá, hogy menjek le egy edzésre. Későn kezdtem, ráadásul hiányoztak az alapok és a megfelelő magasság, de elég bolond és elég lelkes voltam, így néha kaptam pár percet a meccsek végén. Amikor feljutott a felnőtt csapat NB III-ba, akkor érkezett az egyesülethez kapusedző is, akinek nem lett volna feladata velem foglalkozni, de rábeszéltem. Kerpits Feri bácsi tanította meg nekem az alapokat, amikor 16-17 éves voltam.

KDG: Hogyan kerültél be a Magyar Művész Válogatottba? 

BJ: Az Íróválogatottal kezdődött minden. Láttam, hogy Pion Pityu lájkolta az egyik képüket, én meg alákommenteltem, hogy „Remélem, egyszer én leszek az Íróválogatott harmadik számú kapusa.” Kukorelly Endre még aznap rám írt, nem sokkal később pedig a ferencvárosi tanárok ellen játszottunk a Kerekerdő parkban. Két évvel később már közösen szerveztük az észak-ciprusi utunkat. Erre akartunk úgy felkészülni, hogy játszottunk egy felkészülési mérkőzést a Magyar Művész Válogatottal, de kikaptunk 10:0-ra. Talán a pofon hatására meg is nyertük a famagustai tornát. Nem sokkal később meg már a Moszkvába tartó gépen ültem az MMV egyik kapusaként.

KDG: Rendkívül sokoldalú személyiség vagy. A Rázene Fúvószenekar tenorkürtöse is vagy többek között.

BJ: A zene korábbi szerelem, mint a foci: még óvodásként néztem ki magamnak a tenorkürtöt nővérem egyik iskolai ünnepségén. Mélykúton akkoriban minden évfolyamban volt egy ének-zenei osztály, és közülük kerültek ki a zenekar tagjai. Szerencsére én is ilyen osztályba kerültem, szóval az út nyitott volt a fúvós felé. Hangszert nem mi választottunk, Beregi Vendel tanár úr jelölte ki, hogy ki min fog fújni, és nekem szerencsére a tenorkürtöt mondta. Gimnáziumban még fanfároztam, de utána hosszú évekig nem volt az életem része a réz. Egy kedves barát hangszerész édesapjától vásároltam végül egy saját tenorkürtöt tíz éve, amivel beültem a XVII. kerületi városi fúvószenekar mélyréz szekciójába.

KDG: Az írás biztos pont az életedben: mindig írtál – novellafüzéreket, verseket, reklámszövegeket, dalszövegeket. Honnan jött erre a késztetés? Családi minta?

BJ: Mivel a családfakutatás is elég komoly hobbim (ebben a pillanatban a legrégebbi megtalált felmenő, egyik anyai ükapám apai dédapjának a születési anyakönyvi dátuma és a fán szereplő személyek száma pontosan megegyezik: 1757), ezért elég biztosan állíthatom, hogy senki sem írt a családomból. Én nővéremmel szemben ülve tanultam meg írni és olvasni még óvodában – fejjel lefelé és balról jobbra –, és szerintem az ő fékezhetetlen fantáziája is kellett ahhoz, hogy írni kezdjek. 

KDG: A slam poetry műfajban is kipróbáltad magad.  

BJ: Egy ideje már nem vagyok aktív ebben a szcénában, de örülök, hogy 3-4 évig aktívan, ráadásul az első hőskorban része voltam a slam poetry hazai közösségének. Bevallom, sokáig kellett győzködni, pedig tinédzserként még színészi pályáról is álmodoztam. De a slam az teljesen más! Ott saját magadat, a lelkedet kell kiraknod az emberek figyelő tekintete elé. Ráadásul mások ugyanezt teszik, és még pontoznak is benneteket, de a sport miatt a versengés sosem állt messze tőlem. Műfajként egyébként nehéz definiálni, mert annyira minimális a keretrendszere, hogy szinte bármi lehet slam. Én egyszer például halálosan komolyan elindultam egy versenyen azzal az ötszavas művel, hogy „Banksy művészete fel van fújva.”, de írtam elkeseredett levelet a Mars nevében az InterSTElláris Nagytanácsnak, lewerkeztem, hogyan készülhetett Shakespeare LXXV. szonettje, beszéltettem a racionális és az emocionális agyféltekémet egymással, letérdelve elselypegtem, miért lennék szívesen újra gyerek és a többi. És ez csak én vagyok. Vannak rímes slamek, rímtelenek, viccesek, szomorúak, agitáló slamek, szerelmesek, szakítósak, forradalmiak, tragikusak, punchline slamek, ritmusosak, hörgő slamek – a lista végtelen. Csak legyen merszed kiállni a színpadra, és rakd ki, amid van. Lehetőleg 3 perc 15 másodperc alatt.

KGD: Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb? 

BJ: Imádok kísérletezni, határokat feszegetni, ezért nehéz egy dolgot kiválasztanom. Legjobban talán akkor lubickolok egy feladatban – és ez lehet, hogy a munkám miatt alakult így –, ha jól behatárolt kereteket értelmezhetek újra. Például egy instabil szonett, amiben billegnek a sortávok, vagy egy önmagába visszatérő, rondószerű rövidvers, egy önmagát meghazudtoló haiku, esetleg egy igenekből és nemekből álló bináris vers. Szeretem a kihívásokat, és vallom, hogy előbb jól meg kell tanulni a szabályokat, aztán meg kell próbálni áthágni őket.

KDG: Tavaly jelent meg HOL vagyok című verses mesekönyved, gyönyörű illusztrációkkal. Mi adta ennek a kötetnek az ötletét?

BJ: A meseírás is kísérletnek indult, egy kedves ismerősöm javasolta, hogy próbáljak meg egy gyerekeknek szóló történetet írni. Én meg megpróbáltam. Évekkel később egy másik kedves ismerős kérdezte, hogy gondolkodtam-e már azon, hogy verses mesét írjak. Én meg átírtam a korábbi mesémet verses formára. A harmadik kedves ismerős azt mondta, hogy írjak meg három részt, utána menjek csak kiadókhoz. Én meg megírtam három részt. A negyedik kedves ismerős összekötött Kollár Árpáddal, aki alaposan gatyába rázta a koncepciót és a verselést is. Én meg újraírtam az egész mesét. Az ötödik kedves ismerős Brunszkó Lászlóval kötött össze, aki szerencsére elvállalta az illusztrációk készítését, és folyamatosan felülmúlja az elképzeléseimet. Én meg kiadtam az első mesekönyvemet tavaly november végén. 

KDG: Milyen volt a fogadtatása? 

BJ: Messze felülmúlta az elképzeléseimet: imádom, hogy a kiszólások és az easter eggek miatt a szülők ugyanolyan lelkesen olvassák, mint a gyerekek, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam már, de azért lehet ezt még fokozni: hátha kötelező olvasmány leszek egyszer alsóban! Tizenkét rész egyébként a terv, és a második könyv, a HOL a városban még az idei Ünnepi Könyvhét előtt elkészül, és a harmadik, a HOL New Yorkban előkészületei is elkezdődtek már.