Milyen a jó vers? Ki tudja! Épp olyan. Mégis? Olyan, azt mondják, amit mondani kell, olyan, ami jelen van, olyan is, ami igaz, amit elhiszek, ami az enyém, és kicsit sem érdekel, sőt nem is tudok róla, hogy ki írta, aztán az is lehet, hogy utána mindent tudni akarok az illetőről. Nem is tudom.

Már többször elmondtam, leírtam, hogy minden versnek megvan a maga olvasója. Azoknak is, amikről szinte alig vagy egyáltalán nem tudunk, ám van egy-két személy, aki a magáénak érzi.

S hogy milyen az élő vers? Olyan, amit életben tartanak. Rávághatjuk, hogy talán nincs is ilyen, de gondoljunk csak bele: nem létezik magyar ember, aki a Himnuszt ne ismerné, vagy akinek ha azt mondom: Talpra magyar, ne folytatná azzal, hogy hí a haza! Ezek eleven versek, életben tartjuk őket generációk óta. De elevenek a gyermekversek, a mondókák, a kiszámolósok, a népdalok, azokat az embereket is átöleli a versvilág, akiknek fogalmuk sincs róla: tente baba, tente, és máris versringatásban van a csecsemő; húsvéti locsolóvers, karácsonyi vers – mind-mind úgy fonja át a magyar ember életét, akár egy érhálózat a testet.

Nem is vagyunk még túl a koronavírus-járványon, de máris egy háborús ország szomszédjaivá lettünk. Mindez megjelenik a szépirodalomban is. A költők egyszerűen képtelenek nem reagálni. Belső kényszer viszi őket arra, hogy valamilyen módon, az érzéseiket a megfoghatatlan költészeten átszűrve, megfogalmazzák a tragédiát. Nem volt ez másként soha. A versnek természete, hogy reagál a jelenre, amint az is, hogy visszatekint vagy a jövőbe mutat. Eleven mozgás a vers, nyughatatlan és pulzáló. Olyanféle lüktetése van, mint magának az életnek.

Végig sem bírom gondolni, hány ezer verset olvastam, hallgattam eddigi életem során, és hiszek abban, hogy ezek a versek élnek. Addig él egy vers, ameddig egyetlen ember is emlékszik egyetlen sorára. Most, amikor a közelmúltban a magyar költészet napját ünnepeltük, József Attila születésének évfordulójára emlékeztünk, szinte hullámszerűen árasztotta el a költészet az egész nemzetet, határon innen és túl. Az internetes felületeken, a nyomtatott sajtóban, az éttermekben, a kávézókban, színházakban és iskolákban a versé volt a főszerep. Ezrek mondták a verseket, zengtek a hangszerek, zenével adtak ünnepi ruhát a költeményeknek. Kicsik, nagyok, idősek és fiatalok együtt és külön verset ünnepeltek. Életet adtak a soroknak.

Amikor verset mondok, olvasok, hallgatok, vagy dúdolgatok egy megzenésített költeményt, néha tudom, néha pedig nem, hogy éltetem a verset, ahogyan a vers élteti az emberiség lelkét, és addig a világ gyémánttengelye nem fog meggörbülni!

Lőrincz P. Gabriella