Meister Éva színművésszel 70. születésnapja alkalmából tekintettünk vissza életművére, főbb szerepeire, 21 önálló estjére. Az EMKE-életműdíjas és Magyar Kultúra Lovagja címmel kitüntetett alkotóval Viola Szandra beszélgetett.

Viola Szandra: Már harmadéves főiskolásként, 1978-ban eljátszotta Janice Veckeryt A gammasugarak hatása a százszorszépekre című darabban, a marosvásárhelyi Nemzetiben. Ha ma visszanéz arra a fiatal diákra, mit lát benne: olyasvalakit, akire ráismer, vagy inkább egy egészen másik Évát?

Meister Éva:Én ugyanaz maradtam, aki voltam. Csak az évek teltek el, amik alatt gazdagabb lettem lélekben és tapasztalatban.

VSz: Marosvásárhelyi évei alatt nagyon különböző nőalakokat játszott: Izidórát a Bánk bánban, Bolette-et A tenger asszonyában, Vivie-t a Warrenné mesterségében, a Vérnászban pedig egyszerre az Anyát és a Halált. Van olyan szerep ebből az időszakból, amelyről ma úgy érzi, hogy valamit már akkor is tudott Önről, amit Ön még nem tudott saját magáról?

MÉ: Az Anya szerepe Lorca Vérnászából a vizsgaelőadásom volt, abból írtam a szakdolgozatomat. Az Anyát is és a Halált is végzősként játszottam. A többi szerep már a Nemzetiben talált rám. Nem tudok róla, hogy lett volna olyan szerep, hiszen eléggé mély drámai vénám van és humorom is, és nemcsak az életben, a színpadon is, így a groteszk sem áll messze tőlem. Ennek megfelelő szerep volt Bolett A tenger asszonyában, Arany Hédi a Lila ákácban, Pattanó Rozi a Kakuk Marciban, Vivie a Warrennében. Hálás vagyok a rendezőinknek, hogy ilyen fantasztikus női főszerepeket játszhattam: dráma és humor egyszerre volt jelen bennük. A főiskolán azért tanultunk 4 év mesterséget, hogy ki-befordítsanak, megismerjük a határainkat, és az azon túlit is.

VSz: 1987-ben elhagyta Erdélyt, férjével és kisgyermekével Magyarországra települt, és itt egy időre a színházi pályája is bizonytalanná vált. Mi volt nehezebb: elhagyni azt a közeget, amelyben addig színésznőként létezett, vagy újra felépíteni magát egy idegen környezetben?

MÉ: Tulajdonképpen nem települtünk, mert mindenünket otthon hagytuk. Egy bőrönddel, egy sporttáskával, a másfél éves kicsi fiammal és a négy éve már betiltott író, oknyomozó újságíró férjemmel menekültünk a rezsim elől, amiben a pártapparátus és a Szekuritáté vegzálta először a férjemet, aztán engem is, a színház román vezetésén keresztül. Nem tudom, mi volt nehezebb, csak azt mondhatom, hogy mindkettő embert próbáló volt!

VSz: 1989 decemberében mutatta be a Csöndes kiáltvány a vesztesekért című önálló estjét. Ez már nem egyszerűen egy színésznő szerepe volt, hanem mintha megszületett volna a saját hangja is. Mikor érezte először, hogy önálló előadóként olyasmiről tud beszélni, amiről egy társulati szerepben nem tudott?

MÉ: A Csöndes kiáltvány a vesztesekért önálló estem egy kiállás, egy „kiáltvány” volt az erdélyi magyarságért. Ebbe az estbe a saját életérzésünket is belevittük. És ez által minden Erdélyből elűzött magyar megélt tragédiája felzokog benne. Ezt a pódiumműfajt nem úgy éltem meg, hogy végre megtaláltam a hangom. 1989-ben már el kellett mondanom, amit megéltünk, amitől megfulladtam volna, ha nem mondom-énekelem el: az erdélyi magyarság sorsát az összes erdélyi, kortárs költő versével. Ez volt a kezdet. A többi estem se l’art pour l’art született. Ötletem egyéni estre otthon is volt, hiszen több idősebb kollégám is „űzte” ezt a műfajt. De olyan sokat dolgoztam, annyi szerepet kaptam, hogy most, ha vissza-visszanézem a színházi naplómat, látom, hogy párhuzamosan három előadásban játszottam, a negyediket próbáltam, s hogy szaknyelven mondjam: le nem estem a színpadról. Így hát időm nem volt egyéni estre. Hogy az önálló est lett a színészi létem kifejezési formája, az a színház nélküli státuszomból is adódott. Nem bírtam volna egy művelődési házban vagy könyvtárban dolgozni. Ez nem azok ellen szól, akik az ilyen intézményekbe menekültek a munkanélküliség elől (sok tehetséges erdélyi színész tett így, és sajnos a legtöbbjüket szóhoz se engedték jutni), hanem az én lelkiségemről árulkodik. Természetesen akár társulatban, egy darabban játszik, akár önálló estben, a színész egyénisége, énje mindkét műfajban benne van. A többi skizofrénia. De erről már híres pszichiáterek is írtak.

VSz: A Csöndes kiáltvány a vesztesekért és az Ez a világ olyan világ is az elhagyott szülőföld, a haza és a veszteség kérdését járja körül. Ön 1987-ben valóban elhagyta Erdélyt. Lehet valaha egy ilyen témáról kívülről beszélni, vagy minden előadásban ott marad valamennyi a saját történetéből?

MÉ: Lehet beszélni róla kívülről, persze! Irodalmároknak. Akik nem élték meg azt, amit mi, de hallottak róla. Egy színésznek viszont, aki benne élt egy kemény diktatúrában, és elszenvedte, semmi szinten! Általában a magyarság sorsa, története a témája az estjeimnek. Természetesen olyan verseket, szövegeket válogatok, amik a lelkemen is áthatolnak, amikkel az egyéni véleményemet is elmondhatom. Egy pódium nem egy színpadi szerep. A pódium a színész ars poeticája. Aki úgy készít pódiumestet, hogy távol áll az est témájától minden szinten, azt „favágás”-nak szoktuk hívni. A Csöndes kialtványt 1989-ben, még a temesvári forradalom előtt mutattam be, és 2014-ig hívtak vele szerte a világba. Volt olyan település, ahol idős, magyarországi házaspár keresett meg az öltözőben, és a hölgy könnyes szemmel mondta, hogy most értettük meg önöket, erdélyi magyarokat. Ez a legnagyobb elismerés!

VSz: Az Árva Bethlen Katát hosszú időn át játszotta, és rendezőként is jegyzi az előadást. Bethlen Kata életében ott van a veszteség, a hit, az erdélyiség, a közösségért vállalt felelősség és az önmagunkhoz való hűség. Mit változtatott meg önben ez a szerep az évek során?

MÉ: Engem nem változtat meg egy szerep. Jól is néznénk ki, ha minden szerep nyomot hagyna bennünk. Bele is rokkannánk. Mi csak arra az időre azonosulunk az aktuális szereppel, élünk vele együtt, amíg velünk van, amíg játsszuk. Fentebb említettem a színész skizofréniáját. Tulajdonképpen minden szereppel, ha mélyen beleássa magát egy színész, és nem „fát vág”, megéli ezt a fajta kettősséget. Ezt a Kocsis-monodrámát 1999-ben mutattam be Erdélyben, Olthévizen, szülőfalumban, ahol gróf Bethlen Kata sokat élt édesanyja révén, aki Haller gróf felesége volt, majd feleségül kényszerítették mostoha testvéréhez, Haller Lászlóhoz, és innentől kezdődött a tragédiája. A Haller-kastély iskola lett, a cselédsor épülete óvoda, és jártam ott óvodásként, kisiskolásként. Hja, kérem, a hely szelleme! Közben a Reformáció az 500-at is megélte. 23 év alatt rengeteg templomban megfordultam vele szerte a Kárpát-medencében és a nyugati diaszpórában is. 2022 áprilisában még játszottam Gyulafehérváron, a református templomban.

VSz: A Kék Angyalban egészen más világba lépett: Marlene Dietrich, Edith Piaf és Yves Montand dalait énekelte. Mitől ugyanaz a színészet egy Piaf-dalban, egy Bethlen Kata-monodrámában vagy akár a Vérnász Halál-alakjában? Mi az a belső pont, ahonnan mindegyik megszületik?

MÉ: Ezek az estek nem véletlenül születtek meg. A Kék Angyal például két motiváció alapján jött létre. Az egyik, hogy mivel nincs színházam, s magam vagyok „a” színház, meg szerettem volna mutatni, hogy ezt a műfajt is tudom. Hogy van egy különleges színű alt-hangom, ami predesztinál sanzonok éneklésére. A vásárhelyi színházban sok zenés darabban, operettől sanzonokig mindenfélét énekeltem. A másik ok, amiért ezt a sanzonestet elkészítettem: a magyarság második nagy nemzeti tragédiája, a II. világháború témája. 2005-től 2015-ig sok helyen jártam vele. Közben volt még két zenés estem. Az egyik egy háromgenerációs dalkavalkád, amik részben az én életemet is gazdagították, Dalok, amiken felnőttünk címmel. A szüleink, az én nemzedékem és a gyerekeink meghatározó dalai. Így aztán a kupléktól a pop- és rockzenén át volt ott minden. A másik Tangó címmel Cseh Tamás-est volt. Ilyenek is voltak! Most egy doku-monodrámán dolgozom, ugyancsak a magyarság egy nem oly régi története a téma. Azt hiszem, ilyen színpadi műfaj nincs is. Közben elindítottam az egyik közösségi felületen egy sorozatot Micsoda útjaim voltak nekem! címmel, hogy a nyilvánossággal is megosszam azokat a helyszíneket, ahol a 37 év alatti magányos farkas létemben megfordultam, és díszítem fényképekkel. Ajánlom a kedves Olvasók szíves figyelmébe! Azt gondolom, az én esetemre kivetítve – színház és támogatás nélkül járom a világot –, hogy ez a sokszínűség (irodalmi-énekes pódium, sanzon, monodráma) a színház és komoly protekciós kapcsolatok nélküli állapotomból fakad. Magad, uram, ha szolgád nincsen! És tulajdonképpen hálás vagyok minden színházigazgatónak, aki nem adott menedéket a társulatába. Különben sose tudtam volna „egész népemet” szolgálni!

VSz: A Trianoni harangok című írása eredetileg édesapja halálához kapcsolódott, később pedig színpadi mű lett belőle. Hogyan lesz egy személyes gyászból közösségi emlékezet? És hol van az a határ, ahol a személyes történet már nemcsak az öné?

MÉ: Mindig vannak versek, írások, gondolatok, amik köré össze lehet állítani egy műsort. A Trianoni harangok estem előtt készült el a Psalmus Hungaricus, amiben a 300 éves magyar szabadságharc volt a fő vonal, 1703-tól napjainkig. Több blokkból ált. 2009-ben mutattam be Jászkiséren. Hősök napjára kértek egy műsort. Én meg ezt hoztam létre. Abban már benne volt egy kb. 10 perces trianoni rész is. Rá egy évre elhunyt Édesapám. És megírtam a Trianoni harangok 2010-ben című egyéni és nemzeti fájdalmunkat, és megszerkesztettem az egyórás estet. Egy társadalmi tragédia az egyénekre is kihat előbb-utóbb. Ezért nem mindegy, ki vezet egy nemzetet, hogy milyen nemzeti tragédiákba sodorja a társadalmat.

VSz: Pályáján feltűnően erősen jelen van a „szolgálat” gondolata: a színház, a magyar kultúra, Erdély, az emlékezés. Ma, hetvenévesen ugyanazt jelenti Önnek a szolgálat, mint amikor pályakezdőként színpadra állt?

MÉ: Igen. Én ezért lettem színész. Már 15-16 évesen megtapasztaltam, mit jelent Erdélyben magyarnak lenni. Hogy micsoda óriási kultúrája van az erdélyi magyarságnak a teljes nemzethez viszonyítva. Ez nem véletlen. A kisemmizettségünket, a megalázásainkat is megéltem. Ahogy a költőink, íróink is. Nem hiába született meg a trianoni diktátum után az erdélyi Helikon báró Kemény János kezdeményezésére, ami idén 100 éves. Nagyon fiatalon jöttem rá, hogy mivel és hogyan szolgálhatom ezt a közösséget. Aztán ahogy kitágult a tér és az idő a menekülésünk után, s miután magam maradtam a pályámon, azt, hogy egy egész nemzetet szolgálhatok szórványostól, diaszpórástól, ajándékként, esetleg fájdalomdíjként is kaphattam a Jóistentől. Sajnos az emberi élet rövid. A szolgálat is véges. De megteszek mindent, amit lehet, s ahogy lehet. Szeretném, ha nem egymagam lennék ebben a szolgálatban, ahogy most vagyok, mert nem tudok más Magyarországon élő, erdélyi színészt, aki majd’ 40 évig egymaga, színház nélkül ezt megtette volna. Itthon sincs, otthon sincs. Mindenki színháznál van. Úgy könnyű! (nevet) Viccet félretéve: nem könnyű műfaj, az biztos, egyedül csinálni mindent, amit a színházaknál több ember végez: dramaturg, rendező, díszletező, súgó, hangmérnök, kellékes, öltöztető, fodrász, szervező stb. Eltökéltség, bátorság, kitartás, hit és konok székely vér is kell hozzá, sok imádsággal.

VSz: A Víziboszorkány Jolkáját már egy érett színésznő játssza: egy erdélyi nő történetét, aki veszteségeken és újrakezdéseken keresztül építi fel az életét. Ön rendezte is az előadást. Talált benne olyat, amit a saját életével kapcsolatban most már másképp lát?

MÉ: A Víziboszorkány is, akárcsak az Árva Bethlen Kata, hordoz magában hasonló veszteségeket, újrakezdéseket, küzdelmeket, amiket én is megéltem. Nem találtam. Talán azt, hogy ha érzem, itt a vég, én is kimegyek az erdőbe, mint Jolka, a Víziboszorkány, ne legyen gondja velem senkinek? (nevet)

VSz: A színésznőket sokszor az életkoruk szerint kezdik el „újraosztani”: fiatal nő, anya, idős asszony – mintha minden életkorhoz más szerepkör tartozna. Ön mikor érezte először, hogy az életkor már nem elvesz a színészi lehetőségekből, hanem hozzáad valamit?

MÉ: Az én helyzetemben ilyeneket nem érzek. Mert nem is volt ilyen. Viszont végzősként, 23 évesen el kellett játszani sokkal idősebb szerepeket. Hol sikerült, hol nem. Azt mondják, fiatalon sokkal nehezebb a saját korodat játszani. Lehet, van benne valami. Azt persze érzem, mert van önkritikám, hogy például a sanzonestemet már nem tudnám ugyanabban a hangnemben elénekelni. De a tizenhat, tizenkilenc éves lány illúzióját a két monodrámában még meg tudom oldani. Még nem állok rosszul. (nevet)

VSz: Ha most találkozna azzal a fiatal Meister Évával, aki 1978-ban Janice Veckeryként állt először a színház színpadán, mit mondana neki? És van-e valami, amit inkább meg sem mondana előre, mert tudja, hogy neki magának kell végigjárnia az utat?

MÉ: Majd’ 50 év! Sok mindent elértem a magam erejéből. Fiatal színészként mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egyszer magam leszek a színház, és 40 éven át járom a világot. Arra pedig még itt sem gondoltam, hogy eljutok színházi fesztiválokra, hiszen engem a szakma nem akar ismerni (nem tudom, mitől félnek?!), és arra végképp nem gondoltam, hogy egyetlen itt élő erdélyi színészként önálló esttel a budapesti Nemzeti Színházig jutok, az általam rendezett Víziboszorkány című monodrámával, ami Kemény János regényéből született, és Medgyessy Éva dramatizálta. Régebben voltak ismerőseim, akik színire készültek, és kérték, hallgassam meg őket. Soha nem mondtam volna egyiknek sem, hogy ez milyen kemény hivatás. Nekem se mondták. Volt, hogy belülről láttam a színházat, és mégsem riasztott el. Mit mondanék magamnak, a fiatal énemnek? Csak azt, hogy mindent csak úgy, ahogy eddig! Minden okkal történik! Ez a te életed! Senki másé nem néz ki így! Ettől vagy egyetlen, megismételhetetlen, kivételes, a Kárpát-Haza földjére leszületett magyar lélek. Ezért születtél ide, mert itt van dolgod! Hát tedd, Isten áldásával!

Fotók: Meister Éva archívuma