„– Bizony, vérszegény ez a kislány – veregette meg a doktor bácsi Panka sápadt képét. – No, de majd segítek ezen a városi kisasszonyon. Nem kell neki más orvosság, csak reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára meg kolompszó.” Így kezdődik Móra Ferenc A jó orvosság című meséje. Hányszor eszembe jutott az egykori doktor bácsi tanácsa, amikor azt éreztem, hogy csak tologatom magam előtt az ételt és az életet, hogy igazából semmi bajom, de még sincs kedvem normálisan enni, alig tudok koncentrálni, nehéz kormányoznom a hajómat azon a betűtengeren, amelyen naponta sok órát hajózom.

Egyszer egy doktor néni is hasonlót tanácsolt nekem: keressem azokat a helyeket, ahol a négy őselem, a föld, a víz, a levegő és a tűz (azaz a napfény) egyszerre van jelen. Az ötödik varázselem a mozgás. Ösztönösen keresem azokat a helyeket, ahol ez az ötösfogat segíthet.

Indulj el – szól a mesebeli parancs, és nemcsak azért, mert az emberi testet nem napi sok órás ülésre tervezték, és nem is mozdulatlanságra, hanem azért is, mert akkor van esélyünk a holtpontról kimozdulni. Eltávolodni, hogy utána újra visszatérhessünk. Elindulni azonban nem is olyan egyszerű. Mindig van indok, hogy éppen miért nem sikerül (mikor? hogyan? hová és minek?), holott a legjobb befektetés: utána könnyebben megtalálom a megoldást azokra a problémákra is, amelyekkel már csak vergődtem, pedig mindenképpen meg akartam oldani indulás előtt. Lehet, hogy meg is tudnám valahogy, csak sokkal tovább tartana. Felenné az estét, és a rátalálás sem adna örömöt. Egyre inkább tapasztalom: visszaérkezés után jobb esélyem van rá.

Szerencsére ma már gazdag a kínálat: szabadtéri edzőparkok, futópályák vannak mindenfelé, pici szervezéssel beleférhet rendszeresen a mindennapjaimba, hogy kijussak hozzájuk. Elsősorban azokat a helyeket szeretem látogatni, amelyek tavak mellett vagy a Duna-parton vannak – a tengerparti találások ritka csemegék, de ha tengernél járok, ki nem hagynám őket.

A szabadtéri edzőpálya jó játszótér – nem az izomgyarapítás az elsődleges cél (persze az sem árt), mert arra a hagyományos edzőtermek valók. A tavak látványa, a tenger közelsége ad páratlan élményt. Szeretem nézni a vizet (végtelen időt vagyok képes eltölteni ezzel a szemlélődéssel), szeretem, amikor az alkonyi szellő már hűti a levegőt, közben átmozgatom a testemet, utána futok is egy sort, ha van rá mód, aztán nyújtás, még pár nagy lélegzetvétel, hát, megérte? Megérte. Ott mindig egésznek és egészségesnek érzem magam. Amúgy sem érzem magam semennyire betegesnek, de ott kitölt az egészség, a teljesség.

Emlékszem, amikor Brac szigetén nyaraltam, mennyire megörültem annak, amikor a tengerparti sétány mellett megpillantottam egy ilyen edzőparkot – mennyivel jobban örültem ott a mozgásnak, mint következő évben a szálloda alagsorában kialakított, amúgy teljesen jó minőségű edzőteremben. Mindkettőt szívesen használtam, de tenger mellett egészen mást ad az edzés. Ezekre az alkalmakra mindig élesen emlékszem. A szabadság megélésére.

Emlékszem, két éve Sistiana tengerpartján mennyire jó volt a kavicsos parton ülni (jógaülésben) közvetlenül a víz mellett, a lemenő nap fényében. Elcsendesedni, megtalálni a békémet. Hallgatni a tenger morajlását, később egyensúlygyakorlatokat végezni, belélegezni a friss levegőt, csordultig lenni azzal a bőkezűen mért szépséggel, ami ott várt.

Ha szabadba jutok, rögvest semmi baj az étvágyammal, sőt. Élvezettel eszem a bármit, papírból, hátizsákból, ami éppen van, minden jobban, minden máshogy esik. Még a táskám alján talált háromnapos tökmagos pogácsa (teljesen jó és puha volt, baját nem találtam) is mennyei manna ott! Ha még egy alma is van hozzá, boldog vagyok.

Van, ahol az egyensúly könnyen megtalálható, nem kell zseblámpával és iránytűvel keresni. Tulajdonképpen oly kevés dolog kell hozzá: föld, víz, levegő, napfény. És az, hogy elindulj.

Mirtse Zsuzsa