Egyedül

Én sosem voltam még egyedül. Nem sokan mondhatják ezt el magukról. Az életem úgy alakult, hogy már egy meglévő nagy család hetedik tagjaként, harmadik lányként jöttem a világra. Mindig körülvettek az emberek, a saját családom, a gyermekeim. Az utazásaim során pedig, ha nincs is szobatársam, de folyamatosan egy társaság része vagyok. Persze, ez nem jelenti azt, hogy sosem voltam magányos, mert voltam néhányszor, csak egyedül nem, legalábbis néhány napnál tovább nem. Talán emiatt van, hogy a szabadidőmben nem szeretek kiülni egy kávézó teraszára és kávét kortyolgatni, hogy nem akarok színházat, mozit, kulturális eseményt, mert ezek a tömegrendezvények nekem mindig munkának tűnnek. Inkább csak elvonulni, bekuckózni, írni, olvasni, egyedül filmet nézni szeretek, vagy csak bámulni ki a fejemből. Ez a legritkább nekem. Most mégis abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Sepsiszentgyörgyön tölthetek két hetet, teljesen egyedül. Nincs család, sem ismerős velem. Magammal vagyok. Érdekes ismerkedés, mert az ember ugyan magával tölti az összes időt, de jól egyedül lenni csak akkor tud, ha ebben az állapotban valóban nincs jelen senki. A varázslatos erdélyi táj mindig ámulatba ejt, de ősszel a legcsodálatosabb. Az évszakok közül mindig is az őszt szerettem a legjobban. Persze a tavaszi tájébredés, a zsongás és a téli táj szentséges szürkesége szintén ámulatba ejt, de az ősz az az évszak, amiben igazán gyönyörködni tudok. A nyár pedig nem véletlenül maradt ki a sorból, bár nem szép dolog, de a nyár áll a legtávolabb tőlem. Ebben a varázslatos őszben Sepsiszentgyörgy hatalmas fáit nézegetve szinte úgy érzem, hogy egy festményben vagyok. Úgy igazán jól, és igazán egyedül. Csordultig telve kíváncsisággal és hálával, nem csupán az írásra és a barangolásra lesz most jó ez a hasznos idő, hanem arra is, hogy megtudjam, milyen egyedül. Indulás előtt volt, aki azt mondta, hogy meg fogok őrülni, de most épp az ellenkezőjét érzem. Engedem a csöndnek, hogy átöleljen, figyelek tájra, hangokra, de leginkább magamra. Sosem gondoltam arra, hogy igényem van az egyedüllétre, ha igen, akkor csak egy külön szoba jutott eszembe, most mégis azt érzem, ez a mostani egyedüllét már szükséges volt. Negyven év alatt egyszer talán megteheti az ember. Még az elején vagyok ennek a két hétnek, még csak most bújnak elő az ötletek, a félig megírt történetek, a versek, a rejtőzködő gondolatok. Ebben az őszben most olyan, mintha a lelkem tavaszt játszana, mint amikor a krókuszok zöldjei előbújnak a hótakaró alól. És épp olyan izgatottsággal várom, milyen lesz a virág, mekkorára nő, milyen színe lesz. Mert megvannak a vezérfonalak, a szálak is arra várnak, hogy összekössem őket, de azt nem tudom, milyenek lesznek összekötve. Milyenek lesznek megírva. Ahogyan azt sem tudom, milyen leszek a két hét egyedüllét után. Hiszen változunk. Minden ismerkedés, minden személy jelenléte valamilyen változást mozdít elő az életünkben. Most magammal ismerkedek.

Lőrincz P. Gabriella