Sayfo Omar Budapesten született 1982-ben, arab és politológia szakon végzett az ELTE-n, majd az utrechti egyetemen doktorált. Több közel-keleti országban végzett kutatómunkát, fő kutatási területe az arab média és politika. Első könyve, a Közeli Kelet című riportgyűjteménye 2008-ban jelent meg, majd 2018-ban a szépirodalomban is kipróbálta magát: az Allah tágas földje című regényét tavaly angol nyelvre is lefordították. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Mi vitt arra, hogy a Közel-Kelet kutatójaként a szépirodalom felé fordulj?

Sayfo Omar: Kutatóként és újságíróként több mint 20 éve foglalkozom a Közel-Kelettel és az európai muszlim diaszpórákkal. Ebben a minőségben a munkám megköveteli azt, hogy a valóságot próbáljam meg minél jobban bemutatni és elemezni – a fantáziát teljesen ki kell ilyenkor zárnom. Az irodalom azonban lehetőséget ad arra, hogy a képzeletünk szárnyakat kapjon, és a történelem lehetséges kifutásait számba tudjunk venni. A regényem történetének világa egyébiránt létező európai mozaikokból tevődött össze, és a célom az volt vele, hogy bemutassam az európai iszlám és az integráció kérdéskörének összetettségét.

KDG: Ha már integráció, édesapád szír nemzetiségű, édesanyád magyar. Hogyan került édesapád Magyarországra, és mennyire meghatározó része identitásodnak a szír származás? 

SO: Édesapám diákként érkezett az 1970-es években, majd megismerte édesanyámat, és itt maradt. Én Debrecenben nőttem fel, és bár édesapám nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a nyelvet anyanyelvi szinten elsajátítsam, egyébként teljesen magyar a szoftverem, magyar közegben szocializálódtam, világnézetemet a debreceni kálvinista közeg határozta meg: 18 éves koromig ott tanultam és sportoltam egészen addig, ameddig Budapestre nem kerültem.

KDG: Mit sportoltál?

 SO: A sport már egészen kiskoromban nagyon fontos része volt az életemnek. Talán a genetikámnak is köszönhető, de soha nem kellett odafigyelnem a táplálkozásra, soha nem voltak súlyproblémáim, és mindig szálkás fizikummal rendelkeztem. Adta magát a boksz, nyolcéves koromtól rendszeresen lejártam a Debreceni sportiskolába bokszedzésekre, heti két edzésem volt, kiváló edzők szárnyai alatt edzhettem. Bár nagyon szerettem az edzéseket, igazolt sportoló nem lettem, mert beláttam, hogy nem vagyok annyira tehetséges, de a fegyelmezettséget és a munkához való alázatot megtanultam a kötelek között, amelyek a mai napig nagy hasznomra vannak.

KDG: Ma van még időd a sportra?

SO: Ha időm engedi, heti rendszerességgel elmegyek futni a Margit-szigetre, és gyermekem születéséig bokszedzéseket is látogattam. 

KDG: A munkádból adódóan rengeteget utazol, nyelvtudásodnak köszönhetően pedig egészen távoli, a nyugati emberek által kevésbé látogatott helyekre is el tudsz jutni, és ott jobban bele tudsz pillantani az ottani életbe, mint egy átlagos nyugati turista. Mik voltak a legérdekesebb helyek/helyzetek, ahol megfordultál?

SO: A célom általában az, hogy lelépjek a turisták számára kijelölt útvonalakról és a helyi emberekkel is beszélgessek, megpróbálva megérteni, hogy ők miként látják a világot. Ez leginkább az arab országokban lehetséges számomra, mivel ott az anyanyelvükön tudok az emberekhez szólni. Kevés kivétellel már a Közel-Kelet valamennyi országában volt szerencsém járni. Ezek között voltak háborús övezetek, de a legtöbb tapasztalatot persze a békés környezetben szereztem. A keleti emberek egyébként a hétköznapokban végtelenül barátságosak és vendégszeretők.

KDG: Laikusként az látszik, hogy a keleti kultúrában kevesebb elhízott embert lehet látni. Ez elsősorban a genetikának köszönhető, vagy egyszerűen tisztábban táplálkoznak, esetleg többet mozognak?

SO: A Közel-Keleten aránylag sok az elhízott ember. Ez különösen igaz az olajban gazdag arab országokban. Az emberek ott hagyományosan a sivatagi életmód miatt ritkán ettek húst és más nehéz ételeket, így a szervezetük jól raktározza a táplálékot. Mára így az amerikai és egyéb gyorséttermek korában a társadalmakban nagy az elhízottak aránya. Az észak-afrikai berberek fizikuma más, ott sok a szikár ember.

KDG: A keleti kultúrában a sport mennyire van a középpontban? Vagy a magasabb átlaghőmérséklet miatt nincsenek tömegsportok? 

SO: Az arab világon belül hagyományosan Észak-Afrika, azon belül Egyiptom, Algéria, Tunézia és Marokkó tekinthető „sportosnak”. Ezekben az országokban például a labdarúgás is népszerű, aminek az okai nemcsak a gyarmati örökségben, hanem a biológiában is keresendők. Az egyiptomiak genetikája vegyes, a másik három országban pedig a már említett berber elem miatt sokak fizikuma alkalmas a dinamikus versenysportra. Az Arab-öböl országaiban a kormányok komoly energiákat fordítanak a sportos életmód propagálására, de mérsékelt sikerrel. Ugyanakkor a sport ott is népszerű, amit jól mutatnak a Katarban és Szaúd-Arábiában megrendezett nagyszabású események és bajnokságok. Ez persze nem pusztán a sportról, hanem az országimázsról és a soft powerről is szól. 

KDG: Doktori disszertációdat az arab gyermektelevíziózásról írtad. A keleti kultúrába mennyire van jelen a digitalizáció? Többet vagy kevesebbet nézik ott a telefonjukat a gyerekek, mint itt, Európában?

SO: Nagyon jelen van. A fiatalok ott is ugyanúgy függnek a kütyüiktől, mint az európaiak. És ahogy nálunk, az idősebbek ott is panaszkodnak emiatt. Ne felejtsük el, hogy az „arab tavasznak” nevezett felkeléssorozatot is nagyban segítette az okostelefonok elterjedése. Mára persze a kormányok már jobban figyelik a veszélyesnek ítélt online tevékenységeket. Az persze nincs ellenükre, ha a fiatalok játékokkal és felesleges applikációkkal vesztegetik az idejüket, hiszen addig sem lázadnak. 

KDG: A könyvednek akkora sikere volt, hogy tavaly megjelent angol fordításban is. Hogyan jött a lehetőség, és mik a nemzetközi visszajelzések?

SO: Az angol fordítást és a bátorítást a magyar kiadómnak, a Kárpát-Medencei Tehetséggondozónak, illetve alapítójának, Orbán János Dénesnek köszönhetem. Szerencsés voltam azért is, mert a könyv fordítását a szakma egyik legjobbja, az azóta tragikusan korán elhunyt Paul Olchvary végezte el. A megjelenésig viszont nehéz út vezetett. Az amerikai piacra közép-európaiként, pláne első könyves közép-európaiként nem egyszerű bejutni. Ahhoz, hogy az ember leszerződjön egy kiadóval, ügynök kell. A legtöbb kereskedelmi kiadó ugyanis csak bejáratott csatornákon fogad kéziratokat, nem lehet csak úgy az utcáról beesni hozzájuk. Viszont a jobb ügynökök évente 200-250 megkeresést kapnak szerzőktől, amiből legfeljebb ötre bólintanak rá. Nekem szerencsém volt, mert a Syracuse Egyetem kiadója látott fantáziát a könyvben és kiadta. Ráadásul a méltatást a modernkori iszlám egyik legnagyobb szakértője, Olivier Roy írta.

KDG: Tervezel-e folytatást a regénynek? Vannak-e további írói terveid?  

SO: Nagyon szeretném folytatni a regényt, de egyelőre tudományos téren vannak kötelezettségeim, amik meglehetősen idő- és munkaigényesek. Emellett azt tapasztaltam, hogy egy regény megírása teljes embert kíván, a történetben benne kell élni, hogy hiteles legyen. Mivel a tervezett folytatás, az első részhez hasonlóan, kissé depresszív lenne, egyelőre az erőt gyűjtöm hozzá.