„Egy háború akkor ér véget, amikor az utolsó résztvevőjét eltemették.” –
Alexander Szuvorov

Megírtam, amit meg szerettem volna írni – gondoltam egy héttel ezelőtt, amikor begépeltem legutóbbi írásom. Arról írtam, hogy mostanság is előkerülnek információtöredékek arról, hogy az 1989 decemberi román forradalom alatt hol és kik, milyen módon lépték át a hatáskörüket: esetünkben hogyan rendeltek el jogtalanul harci riadót.

Persze egy frissen előkerülő történetszelet nem hagyja nyugodni az embert, főleg, ha maga is része a nagy történetnek. Éppen legutóbbi írásomban említett időben és helyen, az említett barátom (olvassák el azt is, tényleg) felolvasásában az említett visszaélésről többet mondott el, illetőleg írt le. Azt is leírta, hogy amikor elrendelték egységükben a harci riadót, a parancsnokuk közölte velük, hogy Magyarország megtámadta Romániát.

Bizony nem először hallottam efféle történetet. Más változatában Jugoszlávia hadserege tört be az országba. Szerencsére a valóságban nem történt támadás.

De miféle idők is jártak akkoriban. A ’89 előtt Romániában létező rendszert diktatúrának szokás nevezni, tegyük hozzá: nemzetikommunista diktatúrának. Amit ilyenformán nyilván nem deklarált senki – és ami igen ellentmondásos terminus, hiszen nehezen lehet valaki egyszerre nacionalista meg mindenki mással egyenlő. Mégis: a szocializmust építő, kommunizmusba tartó országban etnikai tisztogatás zajlott, igaz, nem olyan módszerekkel, mint később a boszniai háborúban, de a kisebbségek lakta területek „felhígítása” napi cél és gyakorlat volt. A sajtóban a települések magyar nevét tilos volt használni. A propagandán kívüli információkhoz csak kevesen jutottak, jellemzően azok, akik külföldi tévét nézhettek (mert például a határhoz közeli településen laktak), akik Szabad Európát vagy Amerika Hangját hallgattak, netán olyan kiváltságos munkájuk volt, hogy hozzáférhettek idegenből érkező folyóiratokhoz, könyvekhez. A magyarok – és mások – démonizálása folyamatos volt, valamiféle kollektív bűnünknek tartották a puszta tényt, hogy Erdélyben élünk, s ezért oly sok román vér folyt a történelem során – ez sokszor manapság is fel-felüti a fejét. Nyilván nem minden román személyre érvényes ez, de akik úgy kerültek a seregbe – sorozva vagy hivatásosként –, hogy korábban nem kerültek kapcsolatba magyarokkal, bizony hajlamosak voltak elhinni, hogy Magyarország képes megtámadni a hazájukat. Mit tudtak ők a Varsói Szerződésről meg egyebekről…

(A hamis információk persze köztünk is terjedtek. 1988-ban, az ominózus Grósz–Ceaușescu találkozó után elterjedt, hogy Románia átadja a Bánságot Magyarországnak. Ha jól emlékszem, erősen bánkódtam, hogy nem Temesváron vagy Aradon élek – tizenhét évesen elhittem, elhittük a pletykát. Fogódzónak jó volt, táplálta abbéli hitünket, hogy egyszer kikerülünk a sátán karmai közül.)

Ma is fellelni az interneten akkori katonatisztek visszaemlékezéseit. A jól képzettek – ilyenek voltak a mi kiképzőink is – tisztában voltak azzal, hogy abban az időben Romániát egyetlen szomszédos állam támadhatta volna meg: a Szovjetunió, a többi szomszédnak kisebb volt a hadserege, és nemzetközi szerződések szabályozták a viszonyaikat. A Nagy Testvértől azonban valóban félhettek, egyrészt mert a diktátor nem ápolt felhőtlen viszonyt a szovjet vezetéssel, akkor éppen Gorbacsovval és stábjával.

De vissza a hunokra.

Akkoriban minden társadalmi szinten többen hitték el azt, hogy Magyarország minden pillanatban azt várja, hogy lerohanhassa Romániát, mint ahányan nem hitték.

Legendák és tények keveréke következik, lehet tippelni, melyik melyik.

Miután ’89 nyarán Magyarországon Ceaușescu-ellenes tüntetések zajlottak, a Diktátor arab közvetítőkön keresztül hét darab kínai rakétát vásárolt, amelyekkel a hadsereg célba vette a paksi atomerőművet.

1989 áprilisában Ceaușescu nyilvánosan arról beszélt, hogy országa bármelyik pillanatban képes atomfegyvert előállítani.

Szintén ’89-ben kerül a közsuttogásba, hogy Románia középhatósugarú rakétákat fog gyártani nyugat-német tervek alapján.

1989 decemberében, miután a zavargások városszintűvé váltak Temesváron, egy román katonai repülőtéren magyar felségjelekkel festett bombázók vártak a Diktátor parancsára, hogy Temesvár fölé repüljenek és lebombázzák a forradalmat, egyben okot szolgáltassanak a támadásra a román hadseregnek.

Bizonyos magyarországi körök jól felfegyverzett önkénteseket, gerillákat küldtek volna Romániába, a forradalmárok megsegítésére.

*

Bevonulás utáni első napon a sors úgy hozta, hogy néhány déli román fiatal sráccal bandáztam össze. Beszélgettünk, cigarettáztunk, aztán egyikük bemutatkozott, s megkérdezte, engem hogy hívnak. Mondtam. Kissé csodálkozott, próbálta kiejteni a román nyelvben nem létező a hangot, de aztán kiváltotta o-val. A többedik cigarettára nem tudtunk rágyújtani, elfogyott a gyufa. Mondom, kérek a másik csoporttól. Szereztem is tüzet, körbe adtam, ahogy kell. És te szót értesz velük, a magyarokkal? Persze, mondom, én is az vagyok. Beállt néhány pillanatnyi csend, majd kibuggyant belőlük a röhögés: Dehogy vagy te magyar!

Így jártam. Mivel nem volt kutyafejem, nem volt nálam nyereg alatt puhított hús, nem kínáltam őket kumisszal, viszont beszéltem a nyelvüket, már nem voltam ellenség.

Azért később egyikük, már a lövöldözős napok egyikén csak megkérdezte tőlem: Și dacă ne-atacă ungurii? És ha megtámadnak a magyarok?

Nem írom le a válaszom. Ő akkor megértette.

Király Farkas