Nagyszerű dolog olyan rendezvényen részt venni év elején, amelyen a tollforgató szakmabeliekkel: írókkal, kötőkkel és más hasonszőrűekkel beszélget a következő időszakban megvalósítani szándékozott terveiről. Formális ugyan a találkozó, az MMA tavaly meghirdetett programjának ösztöndíjasai jöttünk össze beszámolni a tevékenységünkről, de a formalitásba belefér némi kedélyeskedés meg kötetlenség, hiszen a jelenlévők jó része nem először s nem is másodszor találkozik.

A helyzetet viszonylag hamar sikerült felmérnem, ahogyan megértenem azt is: ez kinek kapcsolatfelvétel, kinek kapcsolatfejlesztés, mindenképp egy jó társalgás, amely során s amelynek szüneteiben összebarátkozunk az ismeretlen kollégákkal – érdekességekre vártam ugyan, de nagy relevációra nem.

Aztán régi cimborám, György Attila – mivel az írásához adta a nevét, nem kell titkolnom – felolvasott egy részletet a készülő könyvéből. Amely részletben arról is ír, hogy milyen volt sorozott katonának lenni 1989 decemberében. Ez önmagában figyelemfelkeltő volt, legalábbis számomra – aki nem érti, miért, az innen megtudhatja. Nem szoktak írni erről az akkor volt katonák, a román kollégák sem, gyakorlatilag egyedül mozgok a tortának ezen a szeletén. Felcsigázott hát a „coming out”, figyelmesen hallgattam a felolvasást. Az említett kötetlenség és kérdezési lehetőség miatt fel is tettem neki egy kérdést: vajon nem téveszti-e össze az akkoriban érvénybe léptetett riadófokozatokat?

Nem, jelentette ki, már másokkal is beszélt erről, határozottan emlékszik arra, hogy… na de mire is?

Mottó: „Egy háború akkor ér véget, amikor az utolsó résztvevőjét eltemették.” – Alexander Szuvorov generalissimus

1989-ben, Románia Szocialista Köztársaságban a hadseregben háromfokozatú riadórendszer működött: Munții de alamă^[1], Radu cel Frumos^[2], valamint Ștefan cel Mare^[3]. A riadó fokozatait a román hadügyminiszter rendelhette el. A tisztséget ekkor, december 17-én még Vasilea Milea vezérezredes töltötte be – ő csak december 22-én távozott az élők sorából, kétes öngyilkossága révén.

Utánanéztem a hirtelen elérhető fórumokon, és arra a következtetésre jutottam, hogy Románia bizonyos részein – jellemzően Órománia területén, de Erdélyben is például Déván – némely katonai egységekben valóban harci riadót rendelt el valaki (vagy valakik). Hogy nem a miniszter, abban biztos vagyok, hiszen ha megteszi, minket is „egy fokozattal feljebb húztak volna”, ez nem működhetett differenciáltan. Na de akkor ki? És ami még fontosabb: miért? Harci riadót csak akkor rendelhetnek el, ha egy idegen állam hadserege megtámadja az országot.

Nézem a néhány videót, amelyeken akkori tisztek emlékeznek vissza a teljes értetlenségükre és zavarukra. Egyikük kérdezte az egységük első emberét: „A pap által vezetett puccsban részt vesz a katonaság is?” „Nem, a hadsereg az államcsíny ellen van, és jelesre vizsgázik.” „Parancsnok elvtárs, egy államcsínynek két feltétele van: először is kell egy hadsereg, amelyik mellé áll, másodszor pedig a fővárosban kell végrehajtani, nem Temesváron. Ha a papnak nincs hadserege, akkor mivel puccsolja meg az államot, a füstölővel?”

Igazad lehet, Attila: valaki(k) átléphettek az akkori hadügyminiszter fölött.

Érdekes továbbá, hogy az elmondások szerint milyen más kísérőszöveggel is indokolták a harci riadót a tisztek. De erről egy következő részben.

[1] Rézhegyek – jelentése: riadógyakorlat
[2] Szép Radu, XV. századi havaselvei uralkodó – jelentése: részleges harci riadó
[3] Nagy István, XV. századi moldovai uralkodó – jelentése: harci riadó