Nagy Koppány Zsolt írása Kollarits Krisztina (Kollarits A. Christie) Az elveszett lány című regényéről

Az álnevén is – nyilván nem véletlenül – könnyen azonosítható kitűnő irodalomtörténész, Kollarits Krisztina igencsak meglepő módon olyan krimit írt a Jezsuita Kiadó nemrég indított regénysorozatának harmadik köteteként (de a borító tanúsága szerint egy hosszabb ciklus – Ilka kisasszony esetei – első darabjaként), amely után veterán krimiírók is megnyalhatják az ujjukat; nem is csoda, hogy a remek utószót jegyző Horváth Árpád SJ egyenesen Kondor Vilmossal állítja párhuzamba a szerzőt és világát.

A történet 1918. október 29-én indul, és az őszirózsás forradalom első napjainak hatásait nyögő Budapesten játszódik, ahova Szombathelyről megérkezik a még kiskorú Jánosy Ilka, hogy nemrég az udvarlójával (akiről kiderül, hogy veszedelmes szélhámos) fővárosba szökött mostohatestvérét valahogy előkerítse. „A Monarchia széthullóban, a spanyolnátha kegyetlenül szedi áldozatait, Ilka azonban az idővel versenyt futva, kétségbeesetten próbálja felkutatni Annát. Reménytelennek tűnő vállalkozásában váratlan segítőkre talál egy jóképű rendőrfelügyelő, Eperjessy Ádám és egy titokzatos apáca, Erzsébet nővér személyében.” És ez még csak a kezdet.

Azon túl, hogy elismeréssel kell adóznunk a szerzőnek, aki képes volt az általa irodalomtörténészként kutatott korszakot egy olvasmányos, izgalmas és igényes regény könnyűszerrel való megírásával még jobban (és szélesebb olvasói körökhöz eljutó módon) bemutatni és közelebb hozni, ki kell mondanunk, hogy igazi professzionális szépirodalmi munkával van dolgunk – ebben a regényben minden a helyén van, a dramaturgiája feszes és tökéletes, az izgalmakat úgy adagolja, hogy egyszerűen lehetetlen letenni, a fordulatok meglepőek, és még akkor is szorítunk a szereplőknek, mikor – szemben a csak a legutolsó bekezdésben lelepleződő gyilkosos történetekkel – valamivel a vége előtt már megtudjuk, ki tett mit és miért. A történet olyan furfangosan csavarodik, mint egy DNS-spirál, és a szerző igyekezete, hogy lehetőleg teljes egészében bemutassa a korabeli életet (a szerkesztőségektől a nőegyleteken át a nyilvánosházakig és a titokzatos és félelmetes tabáni világig, illetve a kor leghíresebb színésznőinek lakásáig, életéig, egyebek mellett a Vígszínház működéséig) egyetlen pillanatra sem válik erőltetetté, kellemetlenné, hanem az olvasó együtt örül a szerzővel, hogy ilyen szépen kieszelte a sztorit, és mégis ilyen sikeresen belesimította a korabeli viszonyokba (Ilka például egy Tormay Cécile-regényhős nevével üzen titkon az újságokon keresztül a testvérének, aki szintén olvasván a könyvet, válaszolni is tud neki). (Az igényességről egy kedves, de figyelemreméltó apróság: még arra is figyel a szerző, hogy a bemutatott időszakban az autók még baloldalon közlekedtek, így a hídon üldözött és megelőzött férfi elé bevágni akaró rendőrautónak jobbra kell rántania a kormányt, hogy keresztbe forduljon az úttesten menekülő bűnöző előtt.)

A könyv és a történet lassan, aprólékosan építkezik, és olyan erőteljesen és pontosan mutatja be a háború utáni fásultságba dermedt országot és ennek vámszedőit, amelyből még ravaszabb álnévválasztás esetén is kiderülne: itt a korszakot mélységeiben ismerő szakember-szerzővel van dolgunk. A főhős kedves, életrevaló, jókedélyű és a korban szokatlanul emancipáltnak mutatkozó kisasszony olyan, már-már a hollywoodi történetvezetéseket idéző kalandokba keveredik, hogy a sztori szinte kiált a megfilmesítés után. Emellett végtelenül autentikus: a nőegyleti hölgyek finoman, a színésznők magabiztosan és szépen beszélnek (Jászai Mari szavait például a művésznő naplójegyzeteiből kölcsönzi és szövi saját történetében a szerző), a jasszok vagányul, az egyházi emberek méltósággal, a rendőrök rendőrösen („Na de kisasszony! Nem látja, hogy éppen kihallgatást foganatosítok?”) a parasztok meg kedves-parasztosan beszélnek („Nem éhes, kedveském? Na, ne féljen Bözsi mama ad magának egy falást. Kár lenne egy ilyen szép lányért, hogy éheskedjen!”). A humora is pompás („Ne is törődjenek velük, uraim! Igaz, hogy az egyik úrnak némileg érdes a modora, de hát nemigen érintkezett életében jobb körökkel. Az úri viselkedés és az illemszabályok számára ismeretlenek, úgy is mondhatnánk, hogy terra incognita.”)

És tényleg minden van ebben a könyvben, mi szem-szájnak ingere – nem beszélve arról, mennyire hiányzott ez a hang a kortárs magyar irodalomból. Az utószó szerzőjével együtt csak remélni tudjuk, hogy Ilka kisasszony eseteinek lesz még – sok, több – folytatása.

(Jezsuita Kiadó, 2023)