Kopriva Nikolett 1996-ban született, Kárpátalján nőtt fel, jelenleg Erdélyben él. 2015-től jelennek meg írásai különböző folyóiratokban, 2020-ban látott napvilágot első önálló kötete Amire csak a fák emlékeznek címmel, amiért megkapta a Magyar Írószövetség Debüt-díját. Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Egy korábbi beszélgetésben úgy emlékeztél meg a gyerekkorodról, hogy benned azok a családi kirándulások maradtak meg a legjobban, amiken keresztül a szüleid talán öntudatlanul is a természet szeretetére és tiszteletére neveltek. Mit jelent számodra a természet?

Kopriva Nikolett: Az erdők és vizek nyugalmat, csendet. A mezők, síkságok kiüresedést. A hegyek felkavarnak, kissé nyugtalanná tesznek.

KDG: A költők gyakran használnak természeti képeket gondolataik színesebbé tételéhez, de nálad ez hatványozottan igaz. Mennyire merítesz inspirációt a természetből?

KN: A természet eszközöket kínált fel, melyek segítenek kifejezni a mondandóm. Nem a természetről írok, inkább természeti képeken keresztül ragadom meg az érzéseket, történeteket. Az első kötet után kitágítottam a versvilágot, figyeltem, ne váljanak elhasználttá a motívumok.

KDG: Feltűnt, hogy szinte minden versedben szerepel a fa. Az első köteted címében is. Mit jelent számodra a fa, mit szimbolizál?

KN: Leginkább az állandóságot. Valahol talán mi is erre törekszünk.

KDG: Szintén nagyon gyakori költői képed a kert. Volt otthon kertetek, veteményesetek, állataitok?

KN: Volt, de nem vagyok kertészkedős fajta. Gyerekkoromban sokat időztem a málnabokraink és barackfáink között. Tyúkok, disznók, kutyák, macskák éltek az udvarunkban. Nekem a kert titok, rejtély. Magától férkőzött a verseimbe, aztán kezdtem tudatosan felfűzni rá egy ciklust, mely része a legújabb kéziratnak.

KDG: Az írás mellett rajzolsz is. Ez hogyan jött?

KN: Gyerekkorom óta rajzolok, festek, mindig is első hobbim volt, a jelenléte természetes, noha olykor hónapos, éves szüneteim vannak. Egyidőben növénnyé, fává változó figurákat festettem, ezekből Átváltozás címmel tárlat nyílt 2021-ben Nagyszőlősön. Idős emberek portréival is kísérleteztem. Most egy év kihagyás után újabb sorozaton dolgozom, ami lehet, hogy része lesz egy új verseskönyvnek. Viszont erről még nem akarok többet elárulni.

KDG: Tavaly elnyerted a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, ami egy fontos visszajelzés és elismerés – pláne ilyen fiatalon. Mivel foglalkozol ennek az égisze alatt?

 KN: A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként jelenleg egy verses- és egy prózaköteten dolgozom. A novellafüzérben egy kamasz gyereken keresztül szeretnék kibontakoztatni egy szürreális valóságot. A verseskönyv az elkövetkezendő hónapokban fog összeállni. Múlt év végén egy hetet töltöttem Munkácson, ebben az időszakban naponta kétszer volt áram egy-két órára. Napunk nagy részét a hidegben, sötétben, dunyha alatt töltöttük, az emberek zseblámpával közlekedtek az utcákon. Megrendítő volt ilyen állapotban látni az otthonomat, átélni ezt a kiszolgáltatottságot. Ekkor kezdtem el dolgozni egy háborús cikluson. Emellett lesz a könyvben egy kertciklus is, amit már az előbb említettem. Ebben a nagymamáim elvesztését dolgozom fel.

KDG: Jó pár évig éltél egy tanyán, ami nem megszokott létforma napjainkban, pláne az értelmiség körében. Milyen volt ott, hogyan emlékszel vissza arra az időszakodra?

KN: Négy évet éltem tanyán, Mórahalmon és Ásotthalmon, ezek 20-30 kilométerre esnek Szegedtől. Tagadhatatlanul van romantikája őzeket látni az ablakból, vagy kiülni egy pohár borral délután. Tiszta a levegő, az égbolt elképesztően csillagos. De amikor leszakad az eső, és munkába érve le kell vakarnod csizmádról a nagy réteg sarat, az a másik oldal. Vagy amikor húsz percet kell biciklizni (vagy egy órát sétálni) az első boltig. Alkotáshoz jó közeget nyújtott, ám amilyen jótékony, olyan idegtépő is tud lenni a csend. Az embernek előbb-utóbb (főleg alkotó fiatalként) ingerekre lesz szüksége. Számomra ezt különböző utak, programok adták meg. De ebbe is nagyon könnyen bele lehet fáradni jogosítvány hiányában. Gyakori az átszállás, a több órás várakozás. Egy idő után az ember elkezd mérlegelni, megéri-e, s így könnyen bele lehet csúszni lemondásokba. Arra, hogy a természet valójában kegyetlen és nyers is tud lenni, ott döbbentem rá. Amikor vaksötétben kell megtenni az erdőben az utat, a nappal kedves, barátságos út más arcát mutatja. De ha féltem, nem a természettől féltem, hanem az emberektől: rég nem hiszek abban, hogy az emberek jók. Olykor éppen ezért egy nagyváros aluljárója félelmetesebb egy sötét erdőnél. Ez egy életforma: bizonyos dolgokat elvesz, másokat ad. Emberfüggő, kinek mi fér bele, mik az igényei. Nekem négy év után jólesett visszaköltözni a városba, boldoggá tett a közvilágítás, hogy minden ismét karnyújtásnyira volt. Viszont ha tehetném, mindenkit megajándékoznék egy hétvégi házzal az erdőben (magamat is), hogy alkalomadtán kimehessen oda feltöltődni.

KDG: Jelenleg Sepsiszentgyörgyön élsz, ami gyönyörű természeti környezetben fekszik, ahogyan egész Erdély. Milyen a kapcsolatod Erdéllyel, az ottani fák hívogatnak-e maguk közé?

KN: 2022 novemberében a Magyar Írórezidencia program keretében két hetet töltöttem Sepsiszentgyörgyön, ekkor jártam először Székelyföldön. Világosan emlékszem, amikor hajnalban a félhomályból kimagasodó, ködben úszó, hatalmas hegyeket figyeltem a vonat ablakából. Nem szeretek miszticizálni, de ez misztikus élmény volt. Éreztem, hogy itt most valami történik. Nem tévedtem. Egy napra rá megismertem leendő férjemet, Miklóssi Szabó István írót, s a rezidensi időszakot követően pár hét elteltével visszajöttem. Őszintén szólva, mintha hazaérkeztem volna. Mintha Erdély Kárpátalja meghosszabbítása lenne – rokon világ. Ez alatt az egy év alatt nagyon sok zegében-zugában jártam már. S bizony hívogatnak a fái, hegyei, viszont ebbe a medvéknek is van beleszólásuk. Nagyobb túrákra nem igazán vállalkozunk, de sokat sétálunk, gyakran órákon keresztül, ez manapság is fontos nekem.

KDG: Az egyik kisebbségi létből, Kárpátaljáról – egy hosszabb anyaországi kitérő után – egy másikba, Erdélybe kerültél. Hogyan éled ezt meg?

KN: Itt, Sepsin egészen más a kisebbségi helyzet. A város 75 százaléka magyar, minden magyarul van kiírva, mindenki tud magyarul. Munkácson sajnos már nem hallani magyar szót az utcán, s mindannyian tudjuk, az utóbbi időkben mennyire aláásták ott a kisebbségi jogokat. Elszomorodom, amikor arra gondolok, hogy a szülőföldemen is lehetett volna így (már csak múlt időben tudok fogalmazni, mert az a rengeteg ember soha többé nem jön vissza), de a politikai helyzetek, döntések ellehetetlenítik az embereket, elüldözik őket az otthonukból. Sajnos ez már a háború előtt is érvényes volt. Az viszont érdekes, hogy kilenc évet éltem Magyarországon (Debrecenben, Budapesten és a Dél-Alföldön), de valahogy mindig idegenebbnek éreztem magam az anyaországban, mint Kárpátalján. Nem sikerült otthonra lelnem ott, s talán nem véletlen, hogy véletlenek sorozata s azok együttállása Erdélybe vezetett.