Szűk három évvel ezelőtt az Alcsúti Arborétumba látogattunk, rajzó szentjánosbogarakban gyönyörködni. Kellemes júliusi este volt, az érdeklődők csak jöttek és jöttek, mire elérkezett a sétára indulás ideje – talán este kilenc? a szentjánosbogár lényege ugye sötétben érvényesül –, már annyian voltunk, hogy legszívesebben hagytam volna csapot-papot, s odébbállok. De maradtunk. A vezetőink végigvittek mindenféle kacskaringós ösvényeken, meséltek a jelesebb fákról, az épületekről, sorsfordító eseményekről. Majd a sötétség beálltakor azzal engedtek utunkra, hogy: 1. ne lépjünk le az ösvényről, valamint 2. ne fogjuk el a bogarakat. Közelünkben pezsgett egy nagymama, egy nagypapa meg az unokájuk. Amint megjelentek az első világító rovarok, nagymama elkezdte biztatni unokáját: Dezsőke, kapd el őket, lássuk, milyen ügyes vagy!

Középiskolában, biológiaórán felboncoltunk egy vödörnyi békát. Sárgahasú unkákat. Anno nem állt rendelkezésre oktatóvideó, sem más hasonló lehetőség, amivel ki lehetett volna váltani a vivisectiót. Hogy páronként boncoltunk, vagy mindenkinek jutott privát béka, arra már nem emlékszem. De a műveletet talán ma is végig tudnám csinálni. Persze, mert a következő nyári szünetben nagyszüleim falujában a cimboráknak néhányszor bemutattam a tudományom. Nagyon élvezték. Békákkal egyébként is sokat játszottunk, ahogy halat is fogtunk, rákot, pillangót, szöcskét s még ki tudja, miket, ami most nem jut eszembe. Aztán egy reggelen, amikor kiderült, hogy a lepkegyűjteményemet szétzabálták a hangyák, eldöntöttem, hogy felhagyok az efféle szórakozásokkal.

Folyik a vita az interneten, a vezető vitaoldalon arról (arról is), hogy van-e jogosultsága az állatkerteknek. S ha igen, mi célból. Hát… Őseink már vagy ötezer évvel ezelőtt elkerített helyeken tartottak bizonyos állatokat, igaz, elsősorban nem szépségnek, hanem erő- és élelemforrásként. Meg kutyákat vadásztársként. Ludakat riasztóberendezésként. Kígyókat különböző okokból. Az ókori Rómában mindenféle idegen vadat, melyek az arénában végezték életüket. Szóval van némi történelmi előzménye a modern állatkerteknek. Ma már persze egészen más ezen intézmények küldetése. A nagyvárosok lakóinak próbálják elhozni a természet harmóniáját, ugyanakkor a környezeti kultúra, az oktatás fontos központjai. De legfontosabb feladatuk az, hogy segítsék a veszélyeztetett élőlények fennmaradását. A világ vezető állatkertjei több mint háromszáz állatfaj megőrzésén dolgoznak – például a Budapesti Állatkert hetven faj megőrzési munkájában vesz részt.

A szurikáta, más néven négyujjú manguszta szerencsére nem tartozik a veszélyeztetett fajok közé. Nagyon élelmes (szerintem inkább szemtelen) állat, túlélésre berendezkedve. Remek filmben lehet végigkövetni életüket. Cukiság, ahogy internetül mondják. Nem kell sok szót pocsékolnom arra, hogy a Kecskeméti Állatkertben élő szurikátacsalád vemhes nősténye találkozott egy bizonyos szabályt semmibe vevő gyerekkel – a történetet mindenki ismeri, aki él és olvas vagy tévét néz. Röviden: az ötödikes kissrác benyúlt oda, ahova nem lett volna szabad, bottal piszkálta az állatot, annak ellenére, hogy többször figyelmeztették s meg is tiltották neki. A Zara névre hallgató nőstény megharapta, ő pedig reflexből földhöz csapta az állatot. A szurikáta és két magzata szörnyethalt. Ha a gyerek az oroszlán vagy a gorilla ketrecébe nyúlt volna be, bizonyára ő húzza a rövidebbet. Vajon oda bedugta volna a kezét? Ugye, nem? Mert ki van írva, hogy nem szabad? Vagy azért, mert azok esetében egyértelműek az erőviszonyok?

Huszon-évvel ezelőtt. Kedvesem meglát egy aranyos, sőt: cuki kutyust a kerítésen túl. Olyan negyven centi marmagasságút. Persze, hogy bedugja az ujját a rácsok között. Persze, hogy a kutya megharapja. Csak egy kicsit, olyan figyelmeztető üzemmódban. Persze, hogy a cukiság nincs beoltva semmi ellen. Kórház, oltás, injekció meg a többi. Ki is volt a hibás?

Ez a kissrác ezután vélhetően tízszer is meggondolja, hogy odadugja-e bármijét, ahova egyértelműen nem szabad. Hogy elkapja-e a szentjánosbogarat. Hogy figyelmen kívül hagyja-e a mindenféle figyelmeztetéseket. Vélhetően könnyebb lesz neki. Ha megvan a magához való esze. Ha.

Azt gondolom, hogy ötödikes korára egy gyereknek tisztában kell lennie azzal, hogy ha valamit nem szabad, akkor azt tényleg nem szabad. És ez csak azokon múlik, akik a gyermeket nevelik. Ha ők ezután kicsit is komolyabban veszik nevelői szerepüket, talán volt értelme Zara pusztulásának. Talán.

Király Farkas