Nézelődik az ember a világhálón – szándékosan nem írom azt, hogy szörfölget, mert ezt a szóhasználatot utálom. Teljesen gyakorlati okból bepötyögök valamit a keresőbe, jelesül egy tolcsvai étterem nevét; egy asszociatív ugrással rátalálok egy wikipédiás szócikkre, arról eszembe jut ez-az, kattintok néhányat; Egry József festő érintésével megérkezem a rózsakertészethez, onnan Ted Hughes angol költőhöz, lévén, hogy ő is dolgozott rózsakertészként – egészen pontosan: a rózsanemesítésről beugrik a tény, hogy Hughes huszonhárom évvel ezelőtt lombhulláskor halt meg, és ezt ellenőrzöm a Wikipédián. Hát persze, 1998. október 28-án hunyt el Londonban, hatvannyolc évesen.

Hughes személyéről elém villan Pilinszky János neve és születésének századik évfordulója (ugyanis Hughes és Pilinszky barátok voltak), s határozottan érzem, hogy eme aktualitások a november 8-án megjelenő zsurnálos írásommá sűrűsödhetnek. El is kezdek illusztrációt keresgélni hozzá: a világhálón rálelek egy fekete-fehér fényképre, az ötvenes évek legvégén készülhetett, s az olvasgató Hughes mellett amerikai költőnő felesége, Sylvia Plath ül. Megérint a kísértés, hogy témát váltsak, és inkább Sylvia tragikus élete (pszichés zavarokkal küzdött, több öngyilkossági kísérlet után harmincegy évesen végzett magával, fejét a konyhai sütőbe téve) felé kanyarodjam, de végül úgy döntök, hogy Tednél maradok.

Hughes a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alkotója, 1984-től 1998-ig Anglia koszorús költője volt. Neve az átlagos magyar olvasó számára bizony nem sokat mond: háttérbe szorult az 1995-ben Nobel-díjjal kitüntetett Seamus Heaney, főként pedig Sylvia Plath mögött. Pedig hősünk életútja, irodalmi pályája éppen olyan izgalmas, mint az egyéni hangú költészete. Egyszerű yorkshire-i farmercsaládba született, gyermekkorát kis falvakban töltötte. Hétéves volt, amikor szülei trafikot nyitottak. Tizennyolc évesen a Királyi Légierő katonája lett, és két esztendőn át távírószerelőként szolgált egy félreeső állomáson. Vallomása szerint szabadidejében Shakespeare-t olvasott, valamint megfigyelte a fű növekedését. (Fű alatt a valódi füvet értette, nem az elszívhatót.) Huszonegy éves korától antropológiát és régészetet tanult Cambridge-ben. Miután diplomát kapott, előbb éjjeliőrként, majd rózsakertészként dolgozott, még később állatkerti gondozónak állt, miközben statisztaként részt vett filmforgatásokon. Az irodalmi áttörést 1957-ben kiadott Héja az esőben című verseskötete jelentette: egyszeriben ismert költő lett. 1980-ban őt választották az egyik legrangosabb irodalmi esemény, a kétévente megrendezett londoni költőtalálkozók állandó igazgatójává.

A lehető legnagyobb elismerést koszorús költővé (poeta laureatus) avatása jelentette. Angliában ennek a titulusnak is hagyománya van, ahogy arrafelé mindennek. Viselője a királyi udvar belső tagjának számít, és feladata, hogy a királyi család ünnepi alkalmaira, illetve a királynő születésnapjára verset írjon. Díjazása is hagyományosan kötött: évi háromszáz font, vagy egy láda minőségi bor. Hosszú évtizedek után Hughes volt az első, aki a pénz helyett a bort kérte.

És igen, Pilinszkyt is ismerte. Az egyik londoni költőtalálkozón barátkoztak össze, bár csak tolmács útján beszélgethettek egymással. Pilinszky később úgy nyilatkozott róla, hogy „Nagyon nagy költő – de alig beszél.” Csokits János nyersfordításai révén Hughes egy vékony kötetnyi verset fordított Pilinszkytől, amelyhez ő maga írt kísérőtanulmányt. (Abban többek között azt állítja, hogy Pilinszky költészete nem feltétlenül keresztény ihletettségű…) Pilinszky köszönetképpen Hughesnak ajánlotta a Félmúlt című versét.

1998 tavaszán, amikor a Magyar PEN Club titkára voltam, megpróbáltam Budapestre csábítani Tedet, hogy tartson egy szerzői estet. Mivel előzőleg arról értesültem, hogy minden postáját a londoni kiadója intézi, vagyis személyes válaszára nemigen számíthatok, hozzátettem: fellépése során Pilinszkyről is kérdeznénk. Postafordultával felelt, saját kézzel írva: „Boldogan jönnék, de másfél éve hátat fordítottam az irodalmi szereplésnek. Remélem, megérti.” Persze, hogy megértettem – ám rettentően sajnáltam.

Zsille Gábor