Egy férfi és egy nő

Kolozsvár, Bethlen bástya

Nem, nem Claude Lelouch 1966-ban készült Arany Pálmás és kétszeres Oscar-díjjal elismert Egy férfi és egy nő című romantikus-szerelmes filmjére gondolok ezúttal, ami – noha jócskán maga mögött hagyta az idő – intimitásba hajló lírai képsoraival, világslágerként minden harsányságot, feldúltságot, zakatolást, dobdebilt túlélő melódiájával a korabeli generáció emlékezetében bizonyosan máig is élénken megmaradt. De nem szemfényvesztés volt ez, hisz elismerten új hang-kép társkapcsolat született akkor a filmművészetben. Viszont, amiről említést tennék, az ugyancsak egy férfi és egy nő személyéhez kapcsolható, akiket soha nem ismertem, nem tudom hogyan nézhettek ki, bizonyosan ők sem tudtak egymásról, engem is csupán egy-egy évszám ismerete hoz kapcsolatba velük. Ámde ezek az évszámok időtállónak tűnhettek, mivel egykor kőbe vésték őket. A férfi jelzése Kolozsváron villant elém sok évtizeddel ezelőtt, otthonom felé baktatva, amikor a régi városfal Zsigmond király korában épített tornya mellett haladtam el; az erődöt a céhes idők emlékére utalva Szabók-bástyájaként emlegették. Nos, annak sarokfala mellett, mintegy három méter magasban észrevettem a kövön egy monogramos mélyített jelzést, ahogy férfinévre utalt, évszám kíséretében. Attól fogva mindig rápillantottam, jólesett látni, bár csupán néhány betűből állt: K. Samu 1858.

Ki volt Ő? Nem tudhatom. De élt, létezett, ott járt, ott faragta a falat, ott kalapált, vésett, kövek állhatatosságával üzent az időhídon keresztül talán épp nekem, én pedig hosszú éveken át soha nem mulasztottam el, hogy ne üdvözöltem volna elhaladtomban, miközben szűntelen vibrált bennem a kíváncsiság: ki lehetett K. Samu 1858? Ismeretlen lénye – szignója születése után bő száz esztendővel is – tán óvó tekintettel ügyelt rám valahányszor sikeresen átverekedtem magam motorizált városunk túlzsúfolt útkereszteződésén. Samu ismeretlen ismerősöm lett. Igaz, csupán oly mértékben, amennyire Anonymus is lehetne, akinek arcát sötét csuha rejti, sejteti, hogy képzeletünk se szenvedjen csorbát, és részben az illúzió is megmaradjon. Aztán sorsom messzire sodort. De K. Samu 1858 ismeretlen személye nem egyszer villant azóta is elém, vártam a vele való újabb találkozást, ami viszont mégsem következett be. Soha többé nem. Ottjártamkor meglepve nyugtáztam, hogy a műemlék felújításakor a korabeli vésett névjegyet eltüntették a falról. Ám érzem, mindhiába. Mivel ma is ott gondolom betűit ugyanazon a helyen, ahonnan oly hosszan figyelte a kincses város jövő-menő-eltűnő földi vándorait, és még ma is ott van, csak mélyen beleszívódott azóta a történelmi múlthoz ragaszkodó-kapaszkodó kőtömb lélegző pórusaiba.

Homoródszentmárton, templomerőd, temető

Egy másik történetszál a Hargita vidéki, II. Géza fejedelem által alapított székelyföldi Homoródszentmárton kistelepüléséhez sorolható, ahol egykor a helyi művésztábor vendége voltam. Ebből az időből egy női nevet idéznék fel, aki, gondolom, voltaképpen még hajadon lehetett, hisz mindösszesen 16 esztendőt ért meg; kibomló élete virágaként vitte el a korai hervadás. Lankás domboldalon pihen, dúslombú templomkertben, kövekből rakott kerítőfal védett békéjében. Időközben ráleltem a hely rekonstruált térrajzára is, amelyből kiolvasható, hogy a mai kisebb templom, az 1888-ban lebontott, jóval méretesebb gótikus elődjének romjaira átlósan épült fel, s a körfalakat is bástyák védték egykor. Ezekből mára hírmondóként csak egy maradt meg: harangtorony lett belőle. Az örök csend szigetét, a kis sírkertet egy magányos pillanatomban látogattam meg, amikor a természet óriás koncerttermében tücsökzene vitte a prímet, és távoli kolompok hangjai szűrődtek át a pihenni készülő kis falu nyárdélutáni naplementéjében. A vadvirágokkal benőtt öreg nyughely rég látott kaszát. Aranylombok alatt magasra nőtt fűvek álcázták-óvták a megszakadt emberéletek morzsolódó kőemlékeit, amelyeket foszladozó mohaterítő takart itt-ott a mulandóság bársonyával, az idő vasfoga pedig ellenállhatatlanul karcolta, repesztette, hasogatta szálirányában a szürkére sápadt kopjafákat. Ott leltem rá egy megsüppedt kőlapra, amelyről nem túl könnyen, de csak kibetűztem: „1866 – IT NYUKSZIK VE RES ROZSALIA TEST 16 ÉVES KO RÁBA ELT… SIRVA…” Ennyi maradt viszonylag épen a feliratból ottjártamkor; de kitudja, mára tán még ez sem olvasható. Pillanatra megálltam, eltűnődtem a titokzatos csend honába rég elvándorolt zsenge sorson. Ami egykor szépreményekkel teljes világ volt valaki számára; az élet adta, az élet elvette –, s aztán az életet a többi már nem is érdekelte. Rövidre szabott, kurta létezését magával vitte, el, az öröklét örökzöld kertjének örök csillagporába, hamvas korához illő, hajladozó, búcsút intő szép szál füvek árnyéktakarásába, s ma is ott pihen azon a helyen, amit akkor, az ismeretlen lány emlékét megörökítő, múzeumban maradt rajzon, egy piros szívvel jelöltem meg.

Árkossy István