Pánczél András óvodapedagógus, pedagógiatanár, az Orpheusz Kiadó főmunkatársa. A Guttenberg Pál Népfőiskola elnökével tehetséggondozásról, az írói pálya nehézségeiről beszélgettünk, és arról, hogy mindezek ellenére ezek a középiskolás gyerekek életmentő küldetésre vállalkoztak. – Tallián Mariann interjúja.

Tallián Mariann: Óvodapedagógusként végeztél, mesterképzésen megszerezted a pedagógiatanári diplomát. Folyamatosan képzed magad, most is jársz főiskolára. Úgy érzed, fontos lépést tartani a legújabb pedagógiai irányelvekkel, kutatásokkal, vagy saját magaddal szembeni elvárás ösztönöz erre?

Pánczél András: Kezdetben inkább csak az akkreditáció számított, ami ahhoz kellett, hogy dolgozhassak olyan munkakörben, amiben szeretnék. A mesterképzést inkább a szakmai igényesség miatt akartam elvégezni, mert éreztem, sok mindent nem tudok. Ebben az időszakban nagyon érdekelt a pedagógia tudományos része. Jelenleg azonban praxisorientált képzésben veszek részt, hiszen már nem óvodásokkal, hanem nagyobbakkal foglalkozom. Ráadásul a pedagógiában nincs két egyforma szituáció, nincs két ugyanolyan ember, nincs két azonos megoldandó probléma, éppen ezért folyamatosan tanulni kell. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy állandó változásban élünk, a generációs különbségek mind nagyobbak. Gondolj bele például abba, hogy a neveltjeim újabb és újabb nemzedékeihez képest én is egyre idősebb vagyok. Ez állandóan új kihívások elé állít, s folyamatosan képeznem kell magam.

TM: A mi nemzedékünknek nem volt lehetősége a tehetséggondozó programok előnyeit élvezni, legfeljebb szakkörök formájában kaptunk valami pluszt az iskolán kívül…

PA: Jól látod, gyerekkorunkban azok részesülhettek tehetséggondozásban, akiknek kiemelkedő volt az iskolai teljesítményük. A szakköröknek, plusz óráknak is megvan a létjogosultságuk, csak mai értelemben a tehetséggondozás nem ezeket jelenti. Laikusként, a köznyelvben tét nélkül használjuk a „tehetséges”, „tehetségtelen” kifejezéseket, de érdemes tudatosítani, hogy ezek a terminusok a pedagógiában, pszichológiában egyaránt használatosak, s meghatározásukra pontos definíciók vannak. Egyrészt aki szimpatikus, aranyos, jó tanuló, az attól még nem tehetséges, hanem: jó képességű ember. A tehetség több ennél, az egy más minőség. Másrészt: aki tehetséggondozó programban vesz rész, nem feltétlenül tehetséges, ugyanakkor számos tehetség nem kerül feltárásra, azonosításra. Egyébként nagyon kevés tehetséges ember van, számuk a lakossághoz mérten ezrelékben fejezhető ki, s mind a civil, mind az állami szférában kevés az olyan intézmény, amely az ilyen gyerekekkel, illetve fiatal felnőttekkel foglalkozik. Mivel sokkal kevesebb az erre alkalmas szakember is, jóval csekélyebb számú lehetőség nyílik a velük való foglalkozásra a felzárkóztató kompenzációs rendszerekhez képest.

TM: A kettő között azért van egyfajta átjárás, nem?

PA: Nagy példaképem Maria Montessori, aki – ahogy kezdetben én is – problémás, különböző fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkozott, majd rájött, hogy a velük való egyszerűsített munka mekkora segítség egészséges, jó képességű gyerekek nevelésénél, és ebből született meg a Montessori pedagógia. Nekem is van hasonló tapasztalatom: a fogyatékokkal élőknél a különböző funkcionális deficitek ugyanúgy erős eltérést jelentenek, mint az erősebb kognitív funkciók a kimagasló intellektuális képességeknél. Ezek deformitások, ebből kifolyólag a nevelői munka nem lehet olyan, mint az átlag képességekkel rendelkezőknél. Módszertanát tekintve annyiban kétségkívül hasonlít a két véglet, hogy az egyéni bánásmód, a teljesen egyéni nevelési irány és az egyéni oktatási tempó elemi dolgok, melyek nélkül nem lehet haladni. A pedagógiában számomra alapvetés, hogy nem a saját elvárásaim mentén indulok neki a feladatnak, hanem azt tartom szem előtt, hogy mit lehet elérni.

TM: Hogyan született meg a Guttenberg Pál Népfőiskola ötlete, egy évre rá pedig a Csikófogat tehetséggondozó műhely? Mesélj, kérlek, a folyamatról, annak tükrében, hogy elhagytad az óvodapedagógusi pályát, és egy nagyon fontos célkitűzéssel kezdtél új életszakaszt.

PA: Sok olyan ötletünk volt – leginkább a kisebb régiókra, és távolabbi régiók kistelepüléseinek a kulturális életére gondolok –, ami nem valósult meg, amit nem tudott felvállalni egyetlen intézmény sem, többek között ezért is hoztuk létre a Guttenberg Pál Népfőiskolát kultúraközvetítő, kultúraszervező céllal. Alapvetően a régiónkban, Nógrád megyében és a Nógrád megyei kistelepüléseken voltunk jelen. Rendhagyó irodalomórákat tartottunk, kisebb fesztiválokat szerveztünk. S bár mindezen tevékenységekkel máig sem hagytunk fel, később elkezdtünk nyitni a határon túli magyarlakta települések felé, először kárpátaljai óvodákat, iskolákat látogattunk, kortárs kiadók könyveit juttattuk el a helyi könyvtárakba. A Csikófogat tehetséggondozó kurzust már ezen tapasztalatok tükrében hirdettük meg határon túli középiskolások számára, s 2018-ban, a magyar széppróza napján indult útjára. Idén felvételiztettük a harmadik generációt. A személyes indíttatásaimhoz pedig hozzátartozik, hogy véleményem szerint a tehetséggondozásban, illetve a pedagógia minden terén a normatívák valójában nem érvényesíthetőek. Én értékrelativista pedagógiát kívántam vinni, ezt az oktatási rendszert pedig nem erre hozták létre. A pályán kívül azonban meg tudom valósítani e szemléletet a gyakorlatban, miközben – így, ebben a formában – jól tudok együttműködni az oktatási intézményekkel is.

TM: Nem gondolkodtatok abban, hogy magyarországi magyaroknak is meghirdetitek a tehetséggondozó műhelyt?

PA: Ezt a gondolatot két okból is elvetettük. Egyrészt a határon túliak körében a magyar nyelv és kultúra sokkal fajsúlyosabb szerepet kap, hiszen nem feltétlenül természetes, hogy magyarul beszélhetnek, tanulhatnak. Például az Őrvidéken nincsen mindenütt magyar könyvtár, aktívan részt kell venniük abban, hogy a saját nyelvüket őrizni, ápolni tudják. Másrészt Magyarországon belül több műhely is működik, akik az itteni fiatalokkal foglalkoznak. Ahhoz viszont, hogy a határon inneni és túli tehetségekkel is egyszerre foglalkozzunk, az erőforrásaink túlságosan korlátozottak. Pedig nagyon szívesen csinálnék egy olyan irodalomterápiás segítő programot is, amelyben nem tehetségekkel, hanem nehéz helyzetben lévő fiatalokkal foglalkozhatnánk, például olyanokkal, akiknek terhelt az érzelmi életük, vagy nem találják a helyüket a világban. Sajnos azonban erre nincs mód.

TM: A fentiek is bizonyítják, erős a szociális érzékenységed. Tudom, hogy mentoráltjaidat is támogatod lehetőségeidhez mérten magánemberekként is. Nemcsak felkutatod őket és foglalkozol velük, de átsegíted a fiatalokat a pályakezdés nehéz szakaszán, s útjukat később is figyelemmel kíséred…

PA: Már gyakorló pedagógusként is éreztem, hogy a nyolcórás munkaidőrendszer valahogy nem „kerek”. A jelenlegi műhelymunka során pedig olyan interperszonális kapcsolatok alakultak ki, melyek a „munkaidő” kereteit bizony gyakran szétfeszítették. Ám a lényeg a megfelelő légkör megteremtése, mely neveltnek és nevelőnek egyaránt érzelemtelített, ugyanakkor biztonságos teret nyújt a közös munkához. A különböző tárgyakat irodalmárok tanítják, a szakmai minőségbiztosítás hátterét a Magyar Írószövetség garantálja. Én nem oktatóként, hanem segítőként veszek részt a munkában: megszervezem az oktatást, felkérem a tanárokat, megteremtem az infrastruktúrát, tehát irányítom a rendszert, melynek fontos része az inkluzív nevelés. Ezt a közoktatástól nyilván nem lehet elvárni, s ilyen értelemben, igen, ez vállalás. Ám ha a tehetségazonosítás jól sikerült, s azt akarjuk, hogy a tehetség tényleg kibontakozzon és megvalósuljon, akkor tovább kell lépni, hogy a kiteljesedés az élet minden területén megtörténjék. Ezt jelenti ez a hozzáállás, ez az inkluzív nevelés lényege.

TM: A Népfőiskola a diákoknak ingyenes oktatást biztosít. Hogyan fedezitek a felmerülő költségeket?

PA: Mint mindenki más, természetesen mi is pályázunk minden lehetséges fórumra. De nem titok, hogy sok az önkéntes munka. Például már végzett hallgatóink részt vesznek az újabb generáció mentorálásában, természetesen önkéntes alapon, azért, mert örömüket lelik benne, ahogy mi is a munkánkban. Persze ha adódik lehetőség, igyekszem kompenzálni őket.

TM: Pedagógiai munkád mellett az Orpheusz Kiadó főmunkatársa is vagy. A kiadásban sok öröm nincsen, rengeteg kézirat érkezik be, és ha sikerül is pályázati úton kinyomtatni egy könyvet, legalább 50%-ot elvesz a terjesztő. Az írók lehetőségei minimálisak a könyveik reklámozására, és véleményem szerint az írói szenzibilitás, ami feltétele az elmélyült alkotói munkának, nem kedvez a divatos önmenedzselő attitűdnek. A szépirodalom így nem jut el az olvasókhoz, és ez a helyzet az általános elértéktelenedésnek kedvez, aminek a következményei beláthatatlanok a jövő nemzedékeire nézve. Ezzel kapcsolatban mivel tudod biztatni a növendékeidet, mivel inspirálod őket?

PA: Én ezt másképp gondolom. A szépirodalom, a magas kultúra nagyon szűk réteghez szól, és gondoljunk bele, a közoktatás nincs még százéves sem, az ötvenes évekre valósult meg Magyarországon is, hogy mindenki megtanult írni-olvasni, de a funkcionális analfabetizmus soha nem szűnt meg. Az írótársadalom is roppant megosztottá vált, és persze megváltoztak az olvasási szokások is, ami, úgy hiszem, részben az írók felelőssége: sajnos a mainstream irodalom nem olvasóbarát, nincsenek igazán megbecsülve az olvasók. A magas kultúra a nyugati társadalmakban általában államilag támogatott. A magyar rendszerben az alkotói folyamatot, a kiadást támogatják ugyan, ám a terjesztést, a művek olvasókhoz való eljuttatását már nem, ahogy semmilyen támogatás nincs a marketingre sem. Tehát az az irodalmár, aki elég talpraesett, például kezelni tudja a közösségi médiát, vagy ügyes szervező, el tudja adni a saját könyvét, tud találkozni az olvasóival, aki viszont csupán a kiadótól várja, hogy nagy példányszámban adja el a könyveit, csalódni fog. A Csikófogat alkotóműhelybe éppen ezért hívtam meg egy előadót, hogy a „különutasságról” beszélgessünk: hogyan lehet önállóan utat találni az olvasókhoz.

TM: A felvételik során ez is szempontja az alkalmasságnak?

PA: Nem, a felvételinél a tehetségazonosítás az egyedüli cél. A tehetségdefinícióknak egyébként nagyon fontos eleme a feladat iránti elkötelezettség, tehát hogy ő akarja csinálni. Ha egy kudarc miatt azt mondja, ez nem is érdekel, az nem minősíthető tehetségnek.

TM: Én íróként ezt árnyaltabb problémának érzékelem, hisz az írásból nem lehet megélni, és munka, család mellett nem jut idő, pénz, energia a saját brand felépítésére, a könyveink értékesítésére, és sokszor a kiadók sem támogatóak ebben. Mivel tudod inspirálni neveltjeidet erre a pályára?

PA: Valóban felelőtlenség lenne nekik azt ígérni, hogy az írásból megélnek majd – nem is teszem. Ám nagyon sokat beszélünk egy másik dologról: nem az a legfontosabb, hány emberhez jut el a művünk, hanem hogy akikhez eljut, azoknak valóban tud-e az életére olyan hatást gyakorolni, ami indokolttá teszi az egész rendszer működését. Tud-e változtatni ennyit a világon. Mert egy ember is a világ része. A művészeknek nincs olyan közvetlen felelőssége, mint egy baleseti sebésznek, de hosszú távon azonban leginkább ők képesek ápolni és gondozni az emberek érzelem- és gondolatvilágát, ami a minőségi élethez szükséges.