Megtelt a tárhelyem. A gépem figyelmeztet, itt az idő szelektálni. Megfigyeltem már, hogy bizonyos levelezések, dokumentumok és legfőképpen a képek nemcsak a tárhelyemet foglalják, hanem a lelkemet is. Megtelik érzésekkel, melyeknek már nincs joga ott lenni. Időnként jobb ezektől megválni. Még ha fáj is, bizonyos élethelyzetek – és az azokat kísérő érzelmi hullámvasút – ily módon bekerülnek a múltidő-faktorba. A felejtés gyógyír, felszabadít, éppen úgy, mint a törlés a gépen. Nem tárolhatunk a végtelenségig minden ütött-kopott emléket a lelkünkben.

Nézegetem a régen és újonnan készített fényképeket. A huszadik századi felvételek beszkennelt, kopott kópiák a felmenőimről. Otthonok, lépcsők, kertek, teraszok. Apák, nagyapák, dédik és unokák. A családfám ágain csüngő nevek, arcok elevenednek meg. A frissebbek között akadnak olyanok, amik kirándulásokról maradtak rám. Barátok, osztálytársak vigyorognak, integetnek felém, vagy épp az ellenkezője, mélabúsan szegezik tekintetüket a földre. A világ az ellenségem, ez lehetne azoknak a képeknek a címe, amiken én vagyok látható. Akár mint kisbaba vagy apró, szöszke kislány, majd kamaszlány, egyformán dacosan nézek a kamerába.

Ilyenek-olyanok, megkopott, cirádás szélű családtörténetek, néhol pedig túl éles, világos, huszonegyedik századi korrelikviák. Utóbbiak túlságosan élesek, jó a felbontásuk, és ki lehet őket nagyítani, a legapróbb részletet is tetten lehet érni. Bár ne látná ilyen tisztán az ember!

Rendezgetem a képeket, mappákat nyitok és törlök. Azon gondolkodom, egyáltalán miért tárolunk ennyi felesleges vackot a lakásunkban, a gépünkön, a lelkünkben? Vitatkozom magammal, tényleg meg kell őrizni az összes emlékünket?

A fényképek olyanok, mint a tükör. Ránézel, és magadat látod. A múltadat, ami a jelenen átrepítve a jövődre tekint. Hiszen mindent elárulnak ezek a képek rólad. Hogy honnan jöttél, és hová tartasz. Látod önmagad, a családod a múltban, és a jelen önmagad tudatán átszűrve a részleteket, előrevetítesz egy képzelt jövőt. Nem valóságos, mégis ösztönösen érzed, hogy igaz. A képek hordoznak téged. Fontos pillanatokat akartál rögzíteni, amiknek fáj az elmúlása, annyira szépek. Így hát jobban teszed, ha ezeket is szelektálod.

Homályos kép kevés akad, valahogy a homályos képeknek mindig különös történetük van, nem véletlenül homályosak. Vagy elkoptatta őket az idő, vagy megsérültek, vagy nem fókuszáltál megfelelőképpen. Mert ezek olyan események, amiket valójában nem akartál megörökíteni, csak épp az aktuális helyzetben tűntek fontosnak. A homályos képek történetei ostoba és buta mesékké értéktelenednek, és ha mérgedben elhajítod őket, sosem fogsz emlékezni rájuk, az agyad is kitörli. Nem futtatja tovább, felesleges információnak minősíti bonyolult rendszerében.

Ilyen az a kép is, ami legutóbb a monitoromra került. Egy kellemesnek induló vendégség, ami rémálomba fulladt, sőt, egy thriller forgatókönyvét viseli magán. Nézem az alakokat, és észreveszem, hogy valaki engem figyel, nem a kamerát. Elindul bennem a detektívfilm-rajongó ösztöne. Összeszűkült tekintettel figyeli nevetésemet. Nyilván a reakciómat nézi. Én vidámnak tűnök, holott pontosan emlékszem, hogy haza akartam menni. Feszült voltam és ideges. Az a férfi pedig engem figyelt. Gyanúsan nézett, mintha kémkedne, fürkészte a gesztusaimat, a szavaimat. Nem bízik bennem, ez egyértelműen látszik a képen. Feltételez rólam valamit, ami nem igaz.

Amikor homályosan lát az ember, megbomlik az elméje, és olyan útra téved, ami káoszba vezet, a megbomlott elme zűrzavaros világába. És ez a beszűkült tudatállapot – ebben az esetben a képen szereplő férfi rögeszmés bizalmatlansága –, mint később megtudtam, nemcsak felém, hanem az egész világra irányult. Egy tudatát elvesztő ember vizslató tekintete, egy emberé, aki hamarosan elhagyja a normalitás világát, és elveszti az emlékeit is. Elfelejti a találkozásunkat és a tettetett baráti ölelést. Elsüllyed neurotikus mocsarában, és hiába gyanakszik rám, őt hagyja cserben a szervezete.

Nézem a képet, és szaporán veszem a levegőt. Sajnálom szegényt. És sajnálom magamat, hogy legalább olyan gyötrő és félelemmel teli pillanatokat okozott nekem azokban a napokban, amilyeneket én is szeretnék minél hamarabb magam mögött hagyni.

Ez a kép, ugyanúgy, mint a többi, törlésre került.

Még szerencse, hogy a kamera általunk, vagy csak véletlenül, de rendre homályosan rögzíti a feledésre szánt pillanatokat.

Tallián Mariann