Múlt pénteken, október 25-én, a román hadsereg napja alkalmából ugyanazok a nacionalista szervezetek tartottak megemlékezést az úzvölgyi katonatemetőben, amelyek június 6-án felvonultak a környék katonatemetőinél, és erőszakkal behatoltak a magyarok által élő lánccal védett úzvölgyi katonatemetőbe. A pénteki megemlékezés azonban már kizárólag az úzvölgyi temetőre korlátozódott. Constantin Toma, a Bákó megyei Dormánfalva polgármestere pénteken kitüntetéseket adott át azoknak, akik júniusban a magyarok élő láncát megkerülve elsőkként jutottak be a katonatemetőbe, és annak az ortodox papnak is, aki az erőszakos temetőfoglalás után felszentelte a román hősök parcelláját. Kitüntetést vehetett át az a 14 éves fiú, aki elsőként jutott a temetőbe, és a második világháborúban elesett magyar katonáknak emléket állító kőtömb tetejére felmászva lengette perceken át a román zászlót. Úgy tudni, a belügyminiszter bizalmasa, a csendőrség helyettes vezetője, civil ruhában vezette be a románokat az úzvölgyi magyar katonatemetőbe. (MTI, Agerpres)

Csapó.

Optikusnál vagyok, hatodikos lányom is velem van. A vizsgálat gyorsan és szakszerűen megtörtént, az egyik alkalmazott segítségével szemüvegkereteket próbálgatok – ez lesz az első. Egyik megtetszik, kényelmes is, ez jó lesz, mondom, a törött orrnyergemen is prímán ül. Gyorsan elintézzük a formaságokat, és indulunk kocsival a dolgunkra. Lányom persze megkérdezi: Apa, hogyan tört el az orrod?

Hát az úgy, hogy megvertek. Kolozsváron történt, 86 telén. Kilencedikes voltam, egy barátommal vártuk a többieket megszokott helyünkön, egy parkban. De nem ők érkeztek, hanem egy tizenöt-húsz fős, nagyobb fiúkból álló csapat, és se szó, se beszéd, összevertek, de nagyon. Miközben a gyéren megvilágított park körül lomhán körözött a rendőrségi terepjáró. A rend őrei azonban nem léptek közbe.

Idővel – nem is sokára – kiderült, hogy az egészet egyik helybéli körzeti megbízott szervezte meg. A magyar fiatalok egy része, a „csövesek”, azaz rockerek, összegyűltek itt-ott, leggyakrabban lépcsőházak előtt, és ott töltötték estefelé az idejüket, elnevetgéltek egy-két palack bor körül. Erre rágtak be egyesek, s emiatt szervezte meg az említett őrmester román fiatalokból az általa – és maguk által is – punkoknak nevezett csapato(ka)t. Semmi közük nem volt a festett hajú lázadókhoz, de jól hangzott. És ezeket a mondvacsinált punkokat ráuszította a „csövesekre”. Nem tartott sokáig az akció, de igen hatékony volt. És néha-néha még a 90-es években is megemlítették egyesek, hogy ők bizony punkisták. Talán ma is úgy gondolják, nem tudom.

Csapó.

Készülök Bukarestbe. Lefordították a ’89-es román forradalomról szóló könyvem, annak lesz bemutatója. Nagyon örülök, hátha néhány volt román bajtársamnak is kezébe kerül. Volt egyetemi kollégáimnak, egyéb román ismerőseimnek szintén. Akik egyetértenek abban, hogy az egykori kolozsvári körzeti megbízottat, a bukaresti csendőrparancsnok-helyettest, a marosvásárhelyi pogrom szervezőit és mindenki hasonlót, aki úgy érzi, hogy ő valamiféle helyi James Bond, és ezért birtokában van valamilyen törvényen túli szabadságnak, „licence to beat up”-nek, nem kellene támogatnia semmiféle nyilvános avagy titkos szolgálatnak.

Mert egy bolond százat csinál, száz meg tízezret, s azzal fel lehet forgatni egy Balkánon megszokott méretű országot. Vagy egyszerre többet. Próbálják is időnként. Persze van, akinek az igencsak jól jönne, de az nem én vagyok, és nem is Ön, kedves Olvasó.

Macskagyökeret minden kertbe! Legalább.

Király Farkas