Nem, biztosan nem fogom nevesíteni, ki a főhőse ennek az írásnak. Nincs szócikke a Wikipédián, nem hivatkoznak rá szakmai körökben, sem a bulvársajtóban. Elég legyen annyi, hogy egy olyan költőről írok, aki idén halt meg. Nem volt nagy költő, sem jó költő – még közepesnek is csak jóindulattal minősíthetjük. Néha, tíz-húsz versenként egyszer, voltak sikerült mozzanatai.

Hónapok óta töprengek a személyéről. Arról, hogy Az év versei című antológia szerkesztőjeként mit tegyek vele. Hét esztendeje, 2014 óta gondozom ezt a gyűjteményt, és még egyszer sem kerültem ekkora dilemmába. Munkám során számos szempontra figyelek, évről évre kilencven, kilencvenöt költőt beválogatva, és ezt a seregszemlét az én személyemen túl nemcsak az élet irányítja, de olykor a halál is. Ha egy-egy kevésbé kiváló szerző távozik az árnyékvilágból, kegyeleti alapon beillesztem az antológiába – amennyiben a szóba jöhető versei elérik a kívánt (azaz vállalható) szintet. Hiszen ő is velünk futott a pályán, évtizedeken át a mezőny tagja volt: őt is verte az eső, dacolt a szembeszéllel, elszenvedett kisebb-nagyobb sérüléseket, vállalta a lemondásokat, edzett, izzadt és reménykedett. Megérdemli a beválogatás végső főhajtását, megérdemli, hogy felkerüljön a neve a tablóra, még ha gyászkeretben is. Ám ezzel a bizonyos költővel, akinek nem írom le a nevét, szakmai gondban vagyok, mert műveinek színvonala éppen a határon billeg. Időről időre mérlegelem az ügyét, néha a „nem” felé hajlok, máskor azt fontolgatom, hogy „igen”, ám a döntést folyton elnapolom.

S most megint ő jár az eszemben. Kedd este van, elszántan leveszem polcomról az utolsó könyvét, amely idén januárban jelent meg, keménytáblás borítóval. Hetvenöt oldal, jó minőségű papír. Gondosan leragasztott borítékban küldte el nekem, a Magyar Napló szerkesztőségébe címezve. Alighanem abban reménykedett, hogy majd recenziót írok róla. Belső címoldalán a dedikáció: „Szeretettel”, írja nagyon fegyelmezett, kissé cirádás betűkkel, „Szeretettel Zsille Gábornak, 2021. január 6., Budapest”. Három hónappal később meghalt.

Lapozgatom a kötetet, az antológiába alkalmas verseket keresve. Egy záró strófában az áll: „Versláb-nyomok a porban / vallják: Valaki voltam.” Hát igen, erre már jó néhány millióan vágytak: nagybetűs Valakivé válni… Egy másik költeménye úgy indul: „Köröket ró az ablakon / a jégtáncos napsugár, / múlik január, február… / legyen még néhány tavaszom.” Szegénynek nem lett. Megérint a sorsa, nyolcvan életéve, az elmúlás. Néhány oldallal előrébb azt olvasom: „Humorban pácolva hosszabb életű / az ember – lényege a derű.” Ez hiteles vallomás, mert ő tényleg ilyen volt: alapvetően derűs. „Szevasz, haver!” – így köszöntött, ha egy-egy irodalmi rendezvényen összefutottunk, s aztán mondott valami vicceset; gyakran angolul, mert sok éven át angoltanítással biztosította a megélhetését. Bevallom, a tréfáit főként ő találta viccesnek, én kevésbé, de azért udvariasan vele derültem.

Gyakran egymásba botlottunk, mert rendíthetetlenül jelen volt az irodalmi életben – de nem főszereplőként, hanem statisztaként, többnyire a közönség soraiban meghúzódva. Tudomásul vette a helyzetét, és szelíden, lényegében alázattal viselte: úgy volt velünk, hogy a körön kívül maradt. Nem volt bántóan erőszakos – az egyetlen nyomulása az volt, hogy amikor nagy ritkán megjelent egy verse valamelyik rangosabb folyóiratban, sok-sok fénymásolatot készített róla, és minden szembejövő irodalmárnak osztogatta. S ami a legfontosabb: alapvetően jó szándékú volt: ez a tulajdonság becsülendő tünemény az irodalomban (is).

Forgatom a könyvét, és bizony gyönge sorokat és szakaszokat találok, amelyek nem az antológia felé mutatnak… Galádság lenne, ha most idézgetném őket. Azt hiszem, formálódik bennem a szerkesztői döntés, nem érdemes ezt tovább halogatni. Végül is leróttam felé a tiszteletet, megtettem a kegyeleti gesztust, éppen ezzel az írással… Tárca lett ebből, a Zsurnál rovatba való – hiszen nem nevezhetünk recenziónak egy olyan szöveget, amelyből nem derül ki, hogy pontosan kinek a könyvéről van szó. Közeledik halottak napja, s a temetőben majd ezért a költőért is gyújtok egy mécsest.

Zsille Gábor