Aninak égető szüksége lett egy ásóra, amikor ki kellett költöznie a házukból, melyet néhai élettársával laktak. Otthagyott minden szerszámot, nehogy vita legyen a két előző feleséggel. Beleértve nagypapája talicskáját, melynek rúdjáról lekopott már a gumi fogantyú, és a szorgos darazsak két ganézás között fáradhatatlanul újabb és újabb fészket építettek a vascsőbe. Mióta a muzeális értékű fa talicska szétesett, ebben szokta letolni a kecskekarámból a ganét a komposztra, előtte kesztyűben mindig kiebrudalta a darazsakat, nyáron. Télen meg a hideg miatt kellett a kesztyű. Ezt a talicskát sajnálta nagyon, pótolhatatlan emléktárgynak érezte.

Később Lacika is segített a ganézásban, helyi alkoholista erő, precízen dolgozott, bár lassan, mióta a rák megette a csontjait neki is. Télen kezeit egy lavór meleg vízbe áztatta, hogy ne merevedjenek meg a hidegben. Kitartott Aninál tavaszig, kellett neki a könnyebb munka, mert a nehezet már nem bírta. Aztán Ani a kecskéket elajándékozta, és mire legközelebb kereste Lacikát, a férfi már nem élt. Ugyanígy járt a Leves Ferike is, őt meg ki tudja, milyen betegség vitte el, mert volt neki jó sok olyan nevű kórja, ami a falu hírláncának láncszemein nem jutott át szétmorzsolódás nélkül, pedig a suttogás nem is jellemző a helyiekre. Inkább ordítva beszélik meg a legintimebb pletykát is szomszédjuk nyitott ablaka alatt.

Később ásóvillára is felmerült az igény, meg is vette, Fiscars. Megsokszorozza a nő vékony fizikai erejét. Az első évben, amikor újrakezdte a kertészkedést az albérletben, még egy villáskapába is beruházott. Nyél nem járt hozzá, külön szerezte be, nem volt egyszerű megnyelezni. Ezzel a három szerszámmal évekig művelte a zsebkendőnyi veteményest, ami egyszemélyes háztartását ellátta, meg néha Bélának is adott paradicsomot. De a gereblye nagyon hiányzott. Nem tudta, miért nem szánta rá magát évekig a gereblye vásárlására, bosszankodott Ani akkor, mikor pont erre a szerszámra lett volna szüksége. Talán, mert tartózkodott a tárgyak felhalmozásától. Sosem szerette a sok tárgyat, de a nagy parasztházukban közösen rengeteg holmit felhalmoztak, keservesen fáradságos munkával tudta csak kiüríteni a házat élettársa halála után.

Sírkapát vett még később. Ez egy rövid nyelű villáskapa, az öregasszonyok ezzel járnak a temetőbe. Ani még fiatal ahhoz, hogy sírkapa lógjon ki szatyra végéből, amit majd öregen a bicikli hátsó csomagtartójára csíptet. (Csíkos rafiaszatyor lesz-e?) A sírkapa ahhoz kellett, hogy a nagyon pici és sűrűn beültetett zöldségeskertjét guggolva kapálgathassa néha. A néhai kedvese sírja amúgy is a kertben volt, nem kellett a temetőbe zarándokolni, nem kellett beállni a biciklin sírkapát toló, dauerolt hajú mamák közé, akik az egyetlen, temetőbe vezető utcán sorjáztak sűrűn. Virágos, lilás árnyalatokban színpompázó nejlonotthonkáikat a csütörtökönkénti vándorárusoktól szerezték be, akik a hivatal előtt ütötték fel mezőgazdasági fóliával fedett sátrukat.

Zsomborral az élettársa halála évében ismerkedett meg. Nagyon kellett búza, de Ani már elkésett, és a bejáratott helyeken nem kapott. Ismerős kellett, akinek sok ismerőse van, és mások, mint Ani ismerősei. Nem tud-e vajon valakit, akinek még van eladó búzája. Csak két-három mázsa legalább.

– De tudok – mondta a kusza fogú borász, aki borkóstolók előtt órákig szépítkezett présháza fürdőszobájában, hogy a tetemes időbefektetés után pontosan ugyanúgy bújjon elő a kis tetőtéri zugból, ahogyan előtte bement, csak a ruha lett más rajta –, a Szabó Zsombor.

– Ő árul búzát?

– Ő mindent árul.

– Esetleg zab is lenne? – Ani vérszemet kapott, mert a zabtól a legjobb ízű a kecsketej.

– A zab, az már biztosan elfogyott. De búza lehet.

A templom oldalában állt a Szabó Zsombor hosszúháza, és bejelentkezés nélkül is lehetett hozzá menni, ha látta az ember, hogy otthon van. Messziről érezték a szagról, hogy otthon van, és halat pucol. Késő ősz volt, és az udvaron a pucolás különböző fázisaiban halak hevertek, némelyikük testét még megrántotta az ideg, az udvar sara ezüstösen csillogott a pikkelytől. A ház folytatásaként ólak kusza hálózata, Zsombor szerint rendszere, bontakozott ki, mindenféle faluban szokásos állattal, kivéve tehén. Viszont színpompás baromfiak kapirgáltak békésen, ezek persze nem számítanak állatnak egy parasztudvarban, mert az állat a kecskénél kezdődik.

– Állat van?

– Nincs – és ez a válasz a fenti társalgási kérdésre gyakran azt jelentette, hogy csak a baromfiak vannak, meg egy-két kutya, meg négy-öt macska.

Zsombor meghallgatta Ani kérdését, sőt, közben még a halpucolást is félretette, tekintettel arra, hogy özvegyasszonnyal beszél.

– Eladó búzám már nincs. De tudok adni a sajátomból – válaszolta.

– Mennyiért?

– Megegyezünk.

Megegyeztek, és következő héten hozta a búzát, betette Ani búzásládájába, amit a nő már megszögelt, nehogy az egerek befészkeljék magukat a terménybe. Még inkább tartott a patkányoktól, akiknek a szomszéd szemétkupaca alatt volt a fészke, és ha meghallotta hörgő-bugyborékoló hangjukat, ijedtében felsikoltott. Pedig nem félt a patkányoktól. Tanyát verni Aninál nem tudtak, mert a kutyái levadászták őket éjjelente, és reggelre egy vagy két patkányt szeretettel a tornác elé készítettek az asszonynak, hogy jól induljon a napja. Ilyenkor még pizsamában a patkányt vagy patkányokat két bot segítségével, mintha evőpálcát használna, zacskóba tette, bekötötte, és a kukába dobta. Sajnálta őket a kukába dobni, kegyelettelennek érezte, de ásni lusta volt korán reggel, pizsamában, pedig megvolt már a jó Fiscars.

Zsomborral aztán nem volt több üzletük, miután a kecskék már nem laktak Aninál. Időnként összefutottak a faluban, aztán már azt sem.

– Rendet tettem a sufniban. Nem kell néhány szerszám? – kérdezte egyszer Ani egyik barátnője.

– Miből van fölösleged? Jól jönne egy gereblye, meg vasvillám is csak hiányos fogú van.

– Gereblye is van, meg ásó, lapát, kapa, csákány. Az elvált férjemé, a Szabó Zsomboré volt.

Szabó Zsombor abban az évben télutón állt a színpompás, saras udvarában, és messziről lehetett érezni, hogy otthon van, mert disznóvágás szaga terjengett, meg a hozzá szokásos vidám zsivaj. A kutyák tisztelettudóan a háttérbe húzódtak, ott várták, hogy milyen konc jut majd nekik, Zsombor fiatal barátnője, Zsófia a belek mosásával foglalatoskodott, és az összes vendég keze alatt égett valami munka, vagyis a levágott disznóknak egy-egy porcikája. Zsombor egy nagy asztalnál darabolt vidáman, majd összeesett, és meghalt.

Csak órák múlva jutott el Anihoz a hír, mert nem volt társasági ember.

– Meghalt a Szabó Zsombor.

– A Szabó Zsombor?! De hát ötven éves sem volt! Semmi baja nem volt!

– Így szokott ez lenni. Az embernek először nincs semmi baja, aztán lesz, aztán meghal.

– De mi történt?

– Állt az asztalnál disznóvágás közben, aztán megállt a szíve.

Az ő szerszámait kapta meg Ani. Rövid nyelű csákány, fényesre kopva a vége, ahol Zsombor fogta. Kisebb lapát, ezt választották neki, mert testi ereje csekély. Kopottas gereblye, de a nyele erősen áll benne, és vagy száz évig még a fogak is bírják. Előtte is volt ez már valakié, látszik rajta.

Szabó Zsombor hosszúháza a templom mellett állt, hamar felment a halálhíre a harangtoronyba. Az öregek a templomkertbe szaladtak a nagyharang hangjára, hogy ki halt meg közülük, és szájukban összefutott a keserűség, hogy nem közülük, hanem fiaik közül való.

Zsófia visszaköltözött az anyjához a szomszéd faluba, biciklivel jár át Zsombor sírjához, hátizsákjából kiáll a sírkapa nyele, amit zacskóval átköt, hogy majd visszafelé a hátizsákját ne sározza össze.

Szilágyi-Nagy Ildikó