Nem merem megírni a teljes igazságot, mert akkor többet nem mehetnék be, de kicsit megkarcolgatom itt-ott a felszínt. A fölnek a színét.

A föl színe (hiszen aki edzőterembe jár, az a társadalom tej-föle) szoláriumbarna, izma nagy, arca ehhez méretezett. Az öltözőben hangos, a testspray-t (igényesebbek „testpermet”-nek nevezik) gond nélkül az orrodba fújja melletted öltözködvén (miközben mindig több helyre van szüksége, mint amennyire szüksége van, tehát arrébb is lökdös), eszik a súlyzók mellett, leül a futópadra, izzadt teste nyomát rajtahagyja mindenen, mert egyszer a csaja/anyukája azt mondta, hogy szexin csillog – és végtelenül arrogáns.

Nagy hangon beszélget hasonszőrű barátaival, márkás cuccokban jár, rengeteg sztorija van arról, parkolás közben és után kinek hogy nyomta meg a pofáját, mennyi izomnövelőt kell szedni úgy, hogy azért még ne kapj infarktust, és hol a legjobb a szoli. Ordítva-sikítva-hörögve emel súlyt, mindenkit letegez, az öltözőbe való belépéskor nem köszön – vagy túl hangosan köszön.

Azokban a körökben, amelyekben én mozgok, nem divat az izom meg az edzett test, erény a tunyaság, mert benne fogan meg a gondolat, ami aztán könyvvé párolódik. Ha valaki mégis fel tud vinni hat palack ásványvizet az emeletre, azt évekig emlegetik.

Hát miként lehet méltósággal megmaradni e nagyon kemény edzőtermi arcok között (ahol a falon a pici önbizalom agyonverése céljából simán ott viríthatna Tom Platz testépítő jelmondata, miszerint Your training is my warm up, azaz: a te edzésed nekem a bemelegítés), ha szemüveges nyüzügék vagyunk, akik szeretnének még kicsit élni, ezért aztán (jellemzően későn) elkezdenek edzeni?

Alighanem én vagyok az egyetlen, aki szemüveges, és alighanem én vagyok a másik egyetlen, aki hangoskönyvet hallgat, miközben az életéért fut. És ne hazudjak, én vagyok az egyetlen, aki jobbnak látja mindenki útjából kitérni, mert itt bizony az intellektuális fölény, ha van egyáltalán, nem sokat ér.

Az a lényeg, hogy az ember ne nézzen a másik szemébe. Persze nem is tud, hiszen a szemüvegét leveszi – nemcsak mert veszélyes futni benne, hanem mert a szemüvege a gyengeség jele, arra ingerli ezeket a derék maffiózókat, hogy fel- és félrelökjék a viselőjét. Egész jól el lehet boldogulni így. Én magam sem hittem, amikor láttam, hogy egy-egy négyzetméteren hányan „sportolunk”, de meg lehet csinálni. Az ember maga elé réved, és arra vigyáz, hogy a sötét és nagydarab foltoknak ne menjen neki. Van még egy megoldás: az igen szép és kívánatos női idomok nézegetése – de ezzel óvatosan kell bánni, mert soha nem tudjuk, melyik hústorony/izomkolosszus tökéletesre esztergált oldalbordájára csorgatjuk a nyálunkat, és mondanom sem kell, mivel jár ez. (Valósággal szerencse, hogy nincs rajtunk a szemüvegünk.)

Túl kell élni. Ha vége lesz a világnak, mint mondják, és tülekedni kell meg menekülni, legalább edzettek legyünk, mert okosak már vagyunk – mondom magamnak nem nagy meggyőződéssel, miközben felhelyezem a fülhallgatómat, és elindítom A fekete várost Mikszáthtól hangoskönyvbe’. Aztán elkezdek futni, mert már igényli ez a hitvány szervezet (ezt sem gondoltam volna, hogy megérem), és nem érdekelnek az ordítva súlyt emelő erőemberek. Méltóság, elvtársak, méltóság.

Nagy Koppány Zsolt