Gyorsan írjon be péntekre, aztán hadd fizessek!, sürgettem a recepciós hölgyet, aki próbált meggyőzni, ráérek akkor fizetni, amikor majd megérkezem az első edzésre. De én erősködtem, hogy most azonnal fizetni akarok. Végül csak megkérdezte, miért nem vártam a számla kiegyenlítésével, mire őszintén kibukott belőlem: ha most nem fizetek, soha nem teszem be a lábam az edzőterembe. Ebben a tekintetben ugyanis számomra az egyetlen hajtóerő csakis az, hogy ne vesszen el az a sok pénz, ha már kiadtam ilyen hülyeségre.

Szépíthetném a dolgot, de minek: utálok sportolni. Sokkal jobban élvezem az ücsörgést, a bekuckózva olvasást, a csokievést és a barátokkal való találkozásokat. Soha életemben nem mozogtam, nem vettem edzőruhát, se sportcipőt. Rám is hozták a frászt, amikor az edzőtermi beiratkozásnál közölték, hogy lesz saját szekrényem is az edzőcuccoknak. Miknek?, kérdeztem vissza, mire sorolták: cipő, váltóruha, törölköző, tusfürdő, hajszárító meg ilyesmik. Legutóbb ilyen érzésem az óvodában volt, ott kellettek hasonló holmik. A lényeg, hogy pánikhangulatban otthon feltúrtam a lakást, és összeszedtem minden olyan cuccot, amiről azt gondoltam, lehet benne mozogni. Nem sok ilyet találtam, mert bár szép a piros lakkcipő, én is belátom, hogy kicsit kényelmetlen a szobabiciklizéshez, mint ahogyan a loknis bőrszoknya is.

Az első nap az új munkahelyen is nehéz, hát még az edzőteremben. Lelkileg felkészültem a sok kigyúrt fiatalra – ehhez képest szinte csak nyugdíjas nénivel találkoztam, amikor megérkeztem. Kicsit gyanús lehetett volna, hogy egy hatalmas „Nyugdíjas örömtánc” plakát volt az ajtóra tűzve, de az izgalom miatt elsőre ez nekem fel sem tűnt. Akkor esett le, hogy az edzőterem, ahová beiratkoztam, elsősorban a szépkorú közönséget szolgálja ki, amikor az úgynevezett köredzésen az ötvenkét évemmel gyakorlatilag kislánynak számítottam. Nem mondom, jólesett azt látni az öltözőben, hogy az edzetlenség ellenére is az én fenekem a legfeszesebb. Ez visszahozta az önbizalmam. Meg az is, hogy az edzés előtti állapotfelmérésen olyan eredményeket produkáltam, mint azok, akik már tornáztak. Ez, kérem, genetikai izom, nyugtáztam magamban, mert hangosan nem mertem kimondani ezt a baromságot. De az is lehet, hogy a bevásárlószatyrok cipelésétől vagyok ilyen jó formában, a tüdőm meg a lábon kihordott pánikrohamoktól erősödött meg.

Az örömöm azonban nem tartott sokáig. Amikor beültettek az úgynevezett hypoxi tréner gépbe és beállították az erősségi fokozatot, azonnal lebuktam. Kiderült, hogy a leggyengébb fokozaton is alig bírok tekerni. Bár nem láttam, de gondolom, a nyugdíjas nénik biztosan csoportokban röhögtek rajtam, amint a tüdőmet kiköpni készültem röpke tíz perc elteltével.

Ha ez egy film lenne, most egy feliratot látnának a kedves nézők, amelyben ez állna: „egy hónappal később”. És igen, az említett lebőgésem óta több mint négy hét telt el. Hetente kétszer járok edzeni, s mivel felfedeztem, hogy a teremmel szemben van egy jó cukrászda, ahová hypoxi tréning után rendszeresen betérhetek, már-már jókedvvel indulok el itthonról. Ráadásul egy nemrég készített hátsó fertályi fotónak köszönhetően azt is felfedeztem, hogy az edzésnek igenis van eredménye, ugyanis valahogy a fenekem feljebb emelkedett. Nem tagadom, ez legalább annyira motiváló, mint a sok pénz, amit az edzésekért kifizetek. És azóta már én sem az ovisoknak szánt erősségi szinten tekerem a hypoxi gépet, egy hónap alatt eljutottam az alap nyugdíjas szintre. Egyesek szerint, ha így haladok, karácsonyra utolérhetem a nyolcvanéves Eszti nénit.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.