Megemlékezések zajlottak november 13-án a Magyar Nyelv Napja alkalmából. Nem régóta, csupán 2009-től méltatjuk ezt a napot, sokan nem is tudnak róla. Még többeket nem érdekel, mennyire fontos megőriznünk a magyar nyelvet, főleg most, mikor annyi változással nézünk szembe az élet minden területén. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy milyen ajándék magyar nyelven beszélni, hiszen ez a természetes. Végig sem gondoljuk, mennyi árnyalatnyi finomság szövi át magyarul fogalmazott gondolatainkat. Nagyon kevesen birtokoljuk ezt a gyönyörű nyelvet, s gyakran az az érzésem, eszünk ágában sincs ápolni.

Magyarországi ismerőseim szótárába olyan becézések épültek be, amiket gyakran nem is értek, a karácsonyt karinak, vagy karcsinak becézik, ami korábban a Károly név becézése volt, az albérletet albinak, ami az Albert név rövidítése, a tartalékot tartcsinak… de sorolhatnánk. Szándékosan korcsosítjuk a nyelvet, még viccesnek is találjuk, sokan verset fabrikálnak belőle. S milyen maradinak számít, aki nem veszi észre ebben a humort! Pedig talán e divatszavak többet ártanak, mint gondolnánk.

Nem vagyok komolykodó, sőt azt hiszem, karót nyelt sem, csupán végtelenül érzékenyen érint a téma, meglehet, ez gyermekkoromból, vagy kárpátaljai mivoltomból fakad. Nagymamámtól tanultam az első mondókákat, imákat, verseket, népdalokat. Olyan szavakat is, amik mára már szinte kihaltak, a gyermekeim már nem tudják, hogy mi a findzsa, de a számtan szavunkat sem használják, pedig milyen szép, logikus és kifejező szó, hivatásának tökéletesen megfelel. Elkopnak a locsolóversek, a násznagyok mondókái, a kántálás, a szüreti dalok, és elvész velük nyelvünk színessége.

A határokon kívül rekedt magyarok nyelvhasználatára nemcsak a könnyen eltanulható, bárgyú rövidítések és becézések jelentenek veszélyt, hanem a többségi nemzet szavai is. Tíz, tizenöt évvel ezelőtt a szépirodalmi művekben csak akkor használtak Kárpátalján szláv szavakat, ha idéztek, vagy netán keserű gúnnyal alkalmaztak idegen kifejezéseket. Mára egészen más a helyzet. Több szerző vidáman használja, sőt, humorosnak is tartja a jövevényszavak szépirodalmi művekbe való emelését, megfeledkezve arról, hogy ezek nem tájszavak. Igen, elsőre megmosolyogtatónak hat azt hallani, hogy a kárpátaljaiak, ha filagóriáról beszélnek, akkor azt „beszetkának” nevezik, de kicsit sem olyan vicces, amikor már nem tudják, milyen szót használhatnának az általuk ismert szláv helyett. Valóban ezek lennénk mi, határon túliak? Vajon meddig vicces, ami vicces?

De még ennél is rosszabb, amikor vidáman mondják, hogy sztogramm, azaz száz gramm, többnyire szeszesitalra, valójában féldecire gondolnak – maguk sem értik, vagy nem gondolják végig, amit mondanak. S ezt szépirodalmi szövegben is olvastam már. Annyira nem volt szép… Mindez csupán figyelmetlenséget s talán némi lustaságot takar.

Nem akarok fennhéjázónak, kioktatónak tűnni, hisz mindenki maga tudja, mit miért csinál. Mégis eszembe jut a dal, amit Cseh Tamás előadásában ismerhettünk meg: Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?

Lőrincz P. Gabriella