Hírlik, a legtöbb műterem miliője hordoz magában valamit a különleges helyeknek fenntartott szférák varázsából, már-már éteri titokzatosság honol benne, egyediség, merthogy afféle közegnek tekinthető, ahol olyan tettek válhatnak valóra, aminek véghezvitelére tán nem éppen minden földi halandó alkalmas. Ahol szerepe van az „égi áldásnak” is, ennek a rendkívüli, felemelő tevékenységeket motiváló, serkentő plusznak. És ahova – miként a fáma suttogja – születni kell. A XVI. századi velencei humanista, Aretino ekként emelt szót ennek hitében: „A művészet a bőkezű természet ajándéka, és a bölcsőben adatik nekünk”. Hogy ez valóság-e vagy sem, vélheti bárki saját kedvére, de népies okosságot idézve: szél fúvatlan nem indul, ezért fogadjuk el, hogy a műterem mégiscsak átlagon túli térszelet. Művek mellett itt születik a „művészi rendetlenség” vagy a „művészi rend”. Viszont úgy érzem, elsősorban mégsem látványában válik megragadóvá az alkotótér vonzereje – noha az effajta megközelítés sem éppen elhanyagolható –, hanem főként abban a transzcendens megnyilvánulásában, ahogy felkelti az oda belépő művészszemélyiség lelke mélyén szunnyadó rögtönteremtés mindent elsöprő vágyát. Egykor, alkalmi látogatómnak, műtermembe lépve, az ecsetek szembetűnően tekintélyes sorozata ugrott be elsőre, nem is késlekedett felkiáltani: „Te jó ég, ezeket csak gyűjtöd, vagy használod is őket?” A válasz nem annyira egyszerű, mint gondolnánk, hiszen nevét említve a legfontosabb kellékre tapintunk rá, ami egészen különleges társviszonyban áll azzal a személlyel, aki az önmegvalósítás vizuális pályáin folyó csetepatékban ilyen eszköznek a segítségére tart igényt. Voltaképpen az ecset a képzőművész karmesteri pálcája. E faragott pálcák és a végükre csomózott sörték papíron, vásznon lejtett táncában a teremtő önkifejezés tengernyi vibrációja talál szabad utat magának, álmok tarka mozaikszeletei állnak össze értelmezhető, kiolvasható üzenetekké, preparált, sosemvolt alakzatokká, közben formába öltözik a tartalom, és hódító útjára indul a kiteljesedő harmónia. Egy műterem fala, legyen téglából, kőből vagy akár csak képzeletbeli, különleges védőpajzsként is szolgálhat a külvilágból áradó diszharmóniával szemben. Mert ez a szokatlan hely nemcsak alkotói fészek, hanem csatatér is, napi újabb és újabb világok teremtéséért folytatott küzdelmek néma színtere, ahol a személyiség kiteljesedésének szekvenciái lettek az elrendeltetés akaratából bekódolva. Specifikus mezsgye is. A kint és bent választó vonalán áll, két világ határán, egymásnak feszülő értékrendek ütköző zónájában; kint a multiracionalitás divatciklonja tombol, bent pedig a műterem csendje él és az öntörvényűség égisze alatt őrzi semmi mással össze nem mosható autonómiáját. S míg kívül megállíthatatlanul ketyeg az óra, bent nap mint nap születik újjá a fehér papírlap, a fehér vászon szabadsága, a mindenkori újrakezdés esélyének reményével alfától ómegáig. Persze a helyszín különleges tárház is, tárháza féltve őrzött látomásoknak, tünékeny emlékképeknek, érdemleges és jelentéktelen mozzanatoknak, az életputtonyban cipelt értékőrző és mit sem érő kacatoknak, kincses lomoknak, relikviák porladó nyomelemeinek. Ám a legnagyszerűbb pillanat mégis akkor következik be, amikor megmoccan az ecset, s a felület érintése a művészi teremtés ősrobbanásának origója lesz, a születő formaelemek pedig rendre benépesítik a képzelet testet öltő univerzumát. A felület gravitációs ereje tartja fogva a munkaeszközt. Nyomvonalának zegzugaiban megtelepszenek az új látványosság csírái, kibontakoznak a születő kép szerves elemei, elindul a látomások megvalósulásának rögzített folyamata. A csodaeszköz rátalál síkszövődmények labirintusaira, sajátos teret épít magának, érzékelhető, szemmel tapintható valóságot. Olyant, ami addig még nem létezett, de attól fogva már a világ részévé válik.

Árkossy István