Dürer nélkül nincs német művészet. Éppen ötszázötven éve született a nürnbergi Mester (1471. május 21.), akinek felmenői a Gyula környéki – ma már nem létező – Ajtósról származtak; ezt a csillagállást, mi, magyarok, soha nem felejtjük el megemlíteni. A humanizmus szárnyain röpült fel korának elit köreihez, Morus Tamás, Luther Márton, Philipp Melanchthon tiszteletét tudhatta magáénak; császári elismeréshez és megbízásokhoz jutott; vonzódott Gutenberg világot rengető találmányához, a könyvnyomtatáshoz, a betűhöz, emellett nyelvújítási feladatokat is magára vállalt, teoretikusként.Persze a régi vita, bár létezik, értelmetlen arról, hogy miben is volt nagyobb lángész a német művészet hérosza, grafikában-e vagy festészetben, ám az tény, hogy Rotterdami Erasmus szerint Dürer fekete-fehérrel is elérte azt, amire mások csak színnel voltak képesek. És mindemellett ott van a humanista szellemiségtől áthatott, szokatlanul tekintélyes és szerteágazó irodalmi hagyatéka, az alkotás folyamatának elméletté és tudománnyá építő tevékenysége, ami az ő idejében értelemszerűen a reneszánsz korszellem bimbózó eszmei törekvései közé sorolható. Értekező prózában vitte nyilvánosság elé úttörő gondolatait. A kiváló művészelmék, Alberti, Ghiberti, valamint Brunelleschi és Uccello mellett Dürer szerepének is méltó helye van a perspektívát megteremtő új tudományos világlátás kimunkálásában, ami sajátos matematikai összefüggésekre épülve az emberi test Vitruvius-féle arányrendszereinek továbbgondolásában jelentős szerepet játszott. Írói örökségének gazdagságára vall számtalan levele, feljegyzései, útinaplói, tanulmányai a rajzolás és festés mesterségéről, ilyen A festészet tankönyve, A mérés tankönyve, értekezései A várépítészetről, vagy kiemelkedő traktátusa: Négy könyv az emberi test arányairól. És a fennmaradt írásokon kívül vajon még mi minden létezhetett, aminek azóta nyoma veszett az idő vasrostáján, hisz utalása van olyan naplójára, aminek ma már se híre, se hamva. A művészetek történetében Rembrandt mellett talán ő volt az a géniusz, aki ritka parádés önarckép-kollekciót hagyott az utókorra, sok jeles személyiséget és szerencsés névtelent megörökítő sugárzó portréi mellett. Ezek közül két önábrázolása különösen ismert, az egyik a Pradóban látható félprofilból (színes képünkön mellékelve, részlet, 1498.), a másik Münchenben, az Alte Pinakothek termében, ahogy már-már krisztusi tekintettel, szemből néz vissza ránk (1500). Mindkettő az önbizalom jelenlétét, az elhivatott és megbecsült nürnbergi patrícius nyugodt fennköltségének érzetét vetíti a szemlélő felé; nemes anyagokból készített ruhában pompázik, látványos, csíkozott fejfedővel, kibomló, lágyan omló vörösszőke hajjal. Nem nehéz észrevenni, hogy a festő tudta: megjelenésének dísze lett hajkoronája, ami arcvonásait hangsúlyozottan kiemeli. Ebből a hajzatból egy ereklyeként őrzött tincs aztán átszállt az örökkévalóságba, miután írás tanúskodik sorsáról, ahogy nemzedékek értékőrző tiszteletével vészelte át a zord időket. Sebald Bühler borkereskedő, az események korabeli krónikása, ekképpen tanúsítja Dürer levágott hajfürtjének hitelességét:

„Ebben foglaltatik, vagyis van az a hajfürt, amelyet a jeles és messze földön híres nürnbergi festő, nevezetesen Albrecht Dürer úr hajából vágtak le emlékül a halálát követő napon anno 1528. április 8. napján. Ezt, utóbb a jeles festő, Hans Baldung kapta meg, aki itteni, strassburgi polgár volt. És amikor ő itt helyben utóbb, anno 1545-ben elhalálozott, akkor az én néhai sógorom, Nicolaus Kremer itteni festő, megvásárolta az elhunyt Hans Baldung úr teljes hagyatékát, közte volt ez a hajfürt is egy régi levélbe foglalva, melyen rajta állt, hogy mi ez. Majd azután néhai sógorom halála után, az 1550. évben Dorothea nővérem nekem ajándékozta, ezután én tettem el emlékbe ebbe a levélbe helyezve. 1550. Sebald Bühler.”

A leírás valódisága semmi kétséget nem hagy maga után, hiszen a levél és a hajtincs ma az Akademie der Künste birtokában található, Bécsben.

De ejtsünk szót ezúttal az idézetben szereplő Hans Baldungról is. Tehetős származása és szülei tiltása ellenére a Nürnbergi óriás, Dürer műtermében kívánt, és adódott is lehetősége tanulni, majd a mester minden tiszteletét kiérdemelve, annak legközvetlenebb barátja lett. (Nem véletlenül került hozzá a hajtincs is). Ám akkoriban másik két inas is forgolódott a műhelyben: Hans Kulmbach és Hans Schaufelein; rajtuk kívül ott élt Dürer 17(!) testvére közül a még életben lévő kettő, ők is szintúgy Hans névvel, hiszen az mindenkor igen divatos férfinév volt; de az is meglehet, hogy a sok bába között véletlenül történt a duplázás. Másszóval: egy időben öt Hans szorgoskodott egy fedél alatt, amiből elképzelhető, milyen félreértések, groteszk helyzetek alakultak ki. Megoldásként Dürer úgy döntött: ragadványnevet kap mindenki, és attól fogva azon lesz megszólítva. Mivel Hans Baldung imádta a zöld színt (németül: grün) így ő lett a „Grünhans”, ami hamarosan művésznévként is bevált, ezért tartjuk őt máig is úgy számon, mint Hans Baldung Grien. Elismert festő lett, a mester megbecsült társa, akivel barátságuk halálig kitartott. Dürer érzelmes lénye ragaszkodott hűséges tanítványához, miként egyéb, jól bevált szokásaihoz is. Noha kétszer megjárta a napfényes Itáliát, de az olasz reneszánsz mindenkit lenyűgöző fénye őt nem kápráztatta el; élete végéig megmaradt a hűvös észak ikonikus német festőjének. Később Goethe tisztelettel írta le róla:

A világ pedig előtted álljon,

S mint Dürer művén, olyanná váljon.

Szilárd életűvé s férfiassá.

Belső erővel állandóvá. 

(Szántó Tamás fordítása)

Árkossy István