Hajnalban esett le az első hó, november 22-ét írtunk aznap. Tudtam, hogy esni fog, már hét elején kinyomoztam a telefonom applikációja segítségével. Délelőttre jelezte, úgy is készültem. Elképzeltem, hogy hóesésben fogok reggel besétálni a városba, amikorra beérek, a Ferenciek terén a tornyok teteje hóval lesz befedve. Mind a két toronyé. De jó lesz!

Amikor reggel kinyitottam a szemem, kinéztem a félig lesötétített ablakon az előtte terebélyesedő ezüstfenyőre. Szerintem a világ legszebb ezüstfenyője – én legalábbis nagyon szeretem. Az ezüstfenyő jó. Főleg télen, amikor megül a hó az ágain. És bizony, az ágakat vaskos hóréteg borította. Leesett az első hó anélkül, hogy megvárt volna engem.

Ez nem ér. Ez jutott először eszembe.

Felhúztam teljesen a redőnyt, álltam percekig az ablak előtt, ahogy ezt minden reggel teszem: mezítláb, hogy érezhessem talpam alatt a szőnyeg szövését, szemben az égig érő, havas fenyőfával – így szoktatom szemem a fényhez. Szép fokozatosan megérkezem a hajnalból a reggelbe. Kétcentis, vézna havat jósoltak, hamar el fog olvadni, gondoltam. De akkor is hó, az első hó…

Pár perc múlva kiólálkodtam a teraszra, hogy megnézzem a kertet. Ez mindig a második megérkezésem a reggeli világba. A rozmaringbokor tetején is hó ült, ahogy a kovácsoltvas asztalkán és a székeken is. A hanyagul kint felejtett napozóágyamon is. Nem jó, nem jó, gyulladt ki egy lámpa a fejemben, megint nem készültem rendesen a télre, régen el kellett volna már tennem, ahogy a nyár számos egyéb kellékét is. Nem történt meg. Valahogy évről évre ez van: egymásba csúsznak az évszakok, mindig mindent késve csinálok meg – általában akkor, amikor már büntetést is kapok a hanyagságomért. Hiába fogom időhiányra, ez a tárgyakat nem érdekli: ha nem gondozom, nem figyelek rájuk, átáznak, megrozsdásodnak, tönkremennek.

A galambok cseréptáljában is hó van magok helyett – etetni kellene. Abban kapnak enni, ezt megszokták már, ha üres a tál, a terasz fakorlátjára telepednek, és ott lármáznak, követelik, ami nekik jár. Mert jár. Ha odaszoktatsz egy madarat magadhoz, onnantól enni kell adni neki. Ez nem olyan, mint a kint hagyott napozóágy, hogy majd elrakod, legfeljebb kicsit többet kell tisztogatnod előtte. Ideszoktak, el nem mennének már. Fel kell másznod a létrán az etetőtálig, kezedben egy zacskó fekete napraforgómaggal, beszórni a cseréptálba, de most előbb ki kell markolni onnan a havat, mindezt egy létra tetején, szóval bonyolult.

Az első hó jelzi nekem mindig legvilágosabban azt, hogy itt az év vége. Még van egy kicsi idő, aztán gong, vége a játéknak, de kezdődik az új, ugorj fel a bakra, indul január szekere. Máris a következő forduló részese vagy.

Nem tudom felfogni mégsem ezt az egész évvégét. Hogy le kellene zárni mindent, legömbölyíteni, elvarrni a szerte-szana szálakat, számot vetni, mindenféle tanulságokat leszűrni. Mégis, jó visszatekinteni, mert kirajzolódik valamiféle ív, az év íve, mi minden van mögöttem, mi mindent csináltam meg, és mi az, amit feltétlenül át akarok menteni (hurcolni, csempészni) a következő évbe. Mert mégiscsak egymásba kapaszkodnak az évek, átlógnak a tervek, nagy elhatározások.

Rengeteg még a feladat. Például az angyalkáknak is kellene már levelet írni, mert az a biztos, ha tudják, mit szeretnék. Elnevetem újra és újra magam, amikor Márai Sándor sorai jutnak eszembe: „…gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.”

Valahogy így vagyok ezzel én is. Legyen dércsípte Szalajka-völgy, apa ölelése (nem lesz), mama korholása, hogy miért nem eszem eleget a karácsonyi menüjéből, dupla zserbó triplán, megbocsátás mindazoknak, aki valaha is ártani akartak nekem. Legyen birtokolható, ehető és patikamérleggel nem mérhető súlyú ajándékom is. Minden irányból be akarom biztosítani magam.

Nem tudom, hogy hó esik-e még idén, és hogy fehér karácsonyunk lesz-e, vagy sárban locsogós. Akármilyen lesz, az enyém lesz. Hellyel kínálom, marasztalom majd. Hiszen egyetlen egyszer jön vendégségbe hozzám az évben.

Mirtse Zsuzsa