Kitisztítom a láncfűrészt. Elektromos. Nagyon rég nem használtam. Ki tudja, miféle bogarak költöztek bele. Vagy esetleg elporladtak a szénkefék. Netán megöregedett és lepattogott a kábelek burkolata. Meglazultak a szegecsek a láncban. Életveszély életveszélyre halmozva, hahh.

Mert meg kell javítani a tetőt. Egy cserép valamikor eltörött, a víz éveken keresztül folyt a szarufára, ráadásul a legszélsőre. Elkorhadt, ahogy csak a nedves gerendák képesek, a léceket már nem szorítják hozzá rendesen a szegek, amelyek maholnap kicsusszannak a gerendából, s a léceken nyugvó cserepek meg az ereszdeszkák szépen leesnek a tetőről, remélhetőleg akkor, amikor senki nem kóricál alattuk.

A fűrészárut tegnap meghozták B-ről. Minőségi, ráadásul fele annyiba került, mint amennyiért a barkácsáruházak adják. Felvidéki gerenda, erdélyi tetőléc, mondta a szállító. Beépítem a tetőszékbe, lesz három négyzetméter cserepes nagymagyarország, haza a magasban, hehe. Én építem be, magad uram, ha munkásod nincsen, márpedig nincsen, márciusban kezdtem keresni hirdetésben, senki sem jelentkezett. Idegenben faragnak az ácsok, nem hallik a fejszecsattogások. Kőműves – nem könnyen, de – került, harminc kilométerről. Kellett vakolni egy kicsit, megcsinálta rendesen. Mondjuk állványt én vettem, neki nem volt. Most sincs. Nekem van.

Úgyhogy kitisztítom a láncfűrészt, hogy ne okozzon bajt. Aztán előkészítem a többi szerszámot, és nekiesem a tetőnek. Nem olyan vészes, tizenévig foglalkoztam tetőfelújítással (is), de a mesterséget szögre akasztottam már másfél évtizede – és annyira, de annyira jólesne egyszer már azt látni, hogy nem én javítom más házának tetejét, hanem én nézem, hogy valaki más hogyan kalapál, én hallom a szentségelést, amikor mellé üt. De nem adatott meg nekem, a rádiót fogom hallgatni, az meg csak danol, danolászik, mindig jó kedve van, néha azt hiszem, lágyulásnak indult az agya.

Kilenc csavar tartja össze a gépet. Csavargatom kifelé, közben eszembe jut a csapat, akikkel a tetőkön dolgoztunk. Ez a csavar legyen B. Őt tavaly elvitte a szívinfarktus. Ez G., neki a hasnyálmirigye vacakol. Ez M., aki azóta más földrészen lakik. Ez K., aki valahol épp szakácskodik. S így tovább. Jó hangulatunk volt, kész kabarét adtunk elő majd’ mindennap. Egymagamban nem leszek olyan vicces. Igaz, közönségem sem lesz. Nem is baj.

Nem enged. Van egy tizedik csavar is. Meg egy tizenegyedik. Aztán végre kettényílik a műanyag ház. Ahogyan az már csak lenni szokott, kipattan belőle egy ujjpercnyi alkatrész, aminek összerakáskor meg kell keresni a helyét. Szerintem direkt így tervezik meg a gépeket: szétszereléskor valami essen ki belőlük, hogy nekünk, egyszerű halandónak menjen el a kedvünk a csináld magadtól, és szaladjunk üstöllést a szakszervizbe. Vagy a kirendeltségbe, mert a szerviz esetleg Észtországban van, esetleg egy görög szigetecskén. A szállítás, na az, ha működne… Ilyenkor, alkatrész-kipattanást követően a helyzet kétesélyes. Egy: összerakjuk a gépet nélküle, és működik. Kettő: összerakjuk nélküle, és nem működik. Nos, nem működik.

(Egy órával később.) Most már működik. Már csak várnom kell két egymást követő száraz napot. Elvileg egy műszak alatt el kell tudnom végezni a javítást, de ha mégsem, hát na. Közben készítek majd néhány szelfit, és kiposztolom DIY hesteggel, hogy mindenki lássa, milyen trendi vagyok. Vok.