Nem tudom, mások hogyan vannak vele, én otthon elég sokat hallgatom a rádiót. Serénykedem a lakásban, térülök és fordulok, közben szól a közszolgálati adó, jelesül a Kossuth vagy a Bartók. S mert mindkettőn naponta sugároznak friss irodalmi műsorokat, illetve archív felolvasásokat és hangjátékokat, kijelenthetem: napi szellemi táplálékom a literatúra.

Hanem tovább is van, mondom még: az idők során észrevettem valamit. A lakásom bizonyos pontjain, bizonyos cselekvések közben hallott mondatok kisajátítják a helyet és az időt. Önkényesen beköltöznek egy-egy zugba, és örökös lakhatási jogot követelnek maguknak. Például emlékszem, egyszer kora délelőtt éppen holt hajszálaimat gyűjtögettem lepedőmről a galérián, amikor a rádióban Gergely Ágnes költő kijelentette: „Sohasem szerettem az inkonkrét dolgokat.” Pontosan e szóval mondta: inkonkrét. S azóta megfigyeltem, hogy valahányszor hullt hajszálaimra pillantok a lepedőn, mindig ez a mondat jut eszembe, és önkéntelenül elgondolkodom rajta – vagyis saját viszonyomról a nem tényszerű, kézzelfoghatatlan dolgokhoz.

Ha a konyhaasztal bal sarkánál ülve a kredenc tetejére nézek, máris Csoóri Sándor bölcs megállapítása ugrik be, amelyet pontosan ebben a testhelyzetben hallottam, egy éjszakai adás során: „A Kádár-korszakban az volt a jelszó: Nehogy bármit is mondj, mert még valami baj lesz belőle! A rendszerváltás óta pedig az a jelszó, hogy nyugodtan beszélj csak, amit akarsz, úgysem történik miatta semmi. És ez az utóbbi változat, ha lehet, még nyomasztóbb és embertelenebb.” Nyilatkozata óta eltelt csaknem húsz év, és mégis, mintha itt csengenének a szavai. S most is milyen szomorúan időszerűek…

Egy alkalommal, amikor lengyel málnaszörpöt töltöttem karcsú üvegpohárba, Háy János író azt mondta az éter hullámain: „Középiskolai éveimben tanáraim számos rossz jeggyel igyekeztek jó útra téríteni.” S azóta: lengyel málnaszörp + karcsú pohár = Háy János. Fürdőkádam tisztítása közben, nyáresti órán Cervantes halhatatlanja, a Don Quijote szólt a Kossuthon, egy régi hangjáték ismétléseként. Igen, máris tudható, hogy a kádsikálás egyenlő Bodrogi Gyula narrátori hangjával a búsképű lovag kalandjairól. És nem kizárólag kora este, de úgy általában is, történjék ama kádsúrolás reggel vagy délben.

A rádió hangtára kincsesbánya, olykor kivételes felvételek is előkerülnek belőle. Éppen port törölgettem az ablakpárkányról, amikor Füst Milán olvasta fel visszaemlékezését első találkozásáról Karinthy Frigyessel. Portörlés párkányról = Füst + Karinthy ráncos, viseltes cipői.

Nem tudom, vajon helyes-e, hogy ennyi kötődés közepette élek. Pavlov professzor kutyái a csengőszó hallatán rögtön a vacsorára gondoltak, fokozott nyálelválasztással – s tessék, rajtam tucatnyi irodalmi reflex figyelhető meg. (Szerencsére nem nyáladzom.) Egyértelmű tény, hogy a műfordító, aki heteken, olykor hónapokon keresztül egy-egy idegen szerző művének magyarításán dolgozik, szabályos együttélést folytat az illetővel. Hiszen minden napszakban vele és róla töpreng, éjjelente ágya szélére készíti, még a legbizalmasabb helyekre is magával cipeli. Otthona minden négyzetméterét megnyitja előtte, tudata minden szegletét. Már ez is elég kockázatos, hát még az, hogy valaki több tucat költővel, íróval, regényhőssel, hangjátékszereplővel lakozik együtt! Helyes-e ennyi emberrel, ennyi gondolattal osztozni? Persze nem tudom, mások hogyan vannak ezzel…

Zsille Gábor