Reggelente, amíg lányommal az iskolája felé araszolunk, majd nem sokkal később, amikor – immár egyedül – a Nagyvárad tér felé szinténaraszolok, hogy otthagyjam a kocsit, és végre tömegközlekedéssel suhanjak el dolgozni, kénytelen vagyok elhaladni a környéken található középiskolába tartó fiatalok mellett. Látom, ahogy ezek a szegény 14 és 18 év közötti fiatalok elképesztő módon dohányoznak. De nem akármennyire: itt, kérem, mindenki dohányzik.

Ne értsenek félre, nem vagyok én holmi dohányzásellenes plakát ebben az írásban: húsz éven keresztül cigiztem, körülbelül ötvenszer próbáltam lerakni, amíg most, tíz hónappal ezelőtt sikerült, és már-már ki merem jelenteni, hogy talán nem szokom vissza. (Persze álmodom vele, és képtelen vagyok kezelni a stresszhelyzeteket, szóval az összes közhelyt végigélem – de most nem erről van szó.)

Mégis: valami egészen elképesztő, ahogy ebben az iskolában MINDENKI dohányzik. Most, amikor a rosszfiúság, a menőség, a vagányság jele már rég nem a cigaretta, ebben a kültelki iskolában még mindig úgy tudják, hogy az – és szívják szegények, hogy horpad be a homlokuk. Sajnálom őket, és dühít is kicsit.

Hát nincsenek ebben az iskolában tanárok, akik elől legalább el kellene bújni? Hát ki lehet állni az épület elé, és cigizni nyugodtan? Mert az egy dolog, hogy az odaúton elszippantanak egy szálat (azt is minek, pláne ekkora gyerekek), de van olyan is, aki két-három szálat elszív kapkodó mozdulatokkal, amiből minden élvezet hiányzik: mintha csak feladatot teljesítenének, mert a többiek előtt nem lehet nem csinálni. (Igen, tömegpszichózis-közhely.) Közben energiaitalt kortyolnak, biztos út a gyomorfekélyhez, és legtöbbjük arcán látszik, hogy nem esik jól.

Én tudom, milyen, mikor az ember élvezetből dohányzik, jó az nagyon, még túl jól is, de AZ nem EZ az ideges kapkodás, amit itt művelnek. Nézem szegény kilenc-tizedikeseket (én is ekkor kezdtem dohányozni, szóval semmi álszent bezzegazénidőmben), amint – főleg a lányok – alig mernek rágyújtani, kabátujjba rejtik a cigit, pláne a menet közben szívók, mert ugye bármikor szembejöhet anyu vagy apu, netán valamelyik szomszéd, vagy az az ismerős néni a játszótérről, pár évvel korábbról.

Nem esik jól, rettegve is kell szívni, meg azt mondják, nem is túl egészséges, de még ezek együtt sem olyan erősek, mint a barátnő gyilkos és megvető pillantása, ha emez nem szívja – pedig a barátnőnek sem esik jól, rettegve szívja ő is, hallott egy s mást, miszerint nem egészséges, de ő is tart, sőt fél emeztől, és kölcsönösen gerjesztik egymásban a félszet. Más csupán iskolás fiatalokat lát talán, én viszont csomó egészséges szervezetet, amelyek nagy nehezen és kínlódva örökre rabjai lesznek valaminek, és soha, de soha nem lesz olyan az életük, akárhogy leszoknak, mint előtte volt. Az ártatlanságok ott vesznek el minden reggel a szemem előtt, tucatszám, és tudom, nincs mit tenni, nem szólhatok rájuk, muszáj nekik is megtanulniuk a saját kárukon, elromló testükön és egészségükön keresztül… Kínlódó embereket látok később, középkorú, dauerolt hajú vagy kopaszodó pocakosokat, akik kétségbeesetten próbálják majd századszor letenni, és közben itt rontottak el mindent, itt, iskolába menet, de nincs, aki megállítsa őket, mindenki csak a saját életét élheti. (Szinte már belenyugszom ilyenkor, de azért aljasan és számításból mindent megteszek, hogy a lányomat eltántorítsam: olyan sztorikat mesélek a dohányosokról, amitől égnek áll a kis haja, s egyelőre jó úton vagyunk – talán ő okosabb lesz ezeknél, okosabb lesz az apjánál is, talán, hátha, van elég baj amúgy is.)

Nagy Koppány Zsolt