Dióidő

Októberben még minden felértékelődik. A talán utolsó napsugarak, édesapám rózsái, amelyek még egyszer virágot hoztak, a többnapos eső, az őszi gyümölcsök. Szőlő, szilva, dió.

A terasz korlátjára dőlve nézem a kertet. Három napja nem láttam, már hiányzott. Hiányzott az állandósága, a jelenvalósága. Jó helyen voltam pedig három napig, jól éreztem magam, három nap nem is a világ, szükségem van az eltávolodásokra is, hogy aztán ebben a szemlélődésben visszatalálhassak magamhoz. Mindig ugyanarra a részre szoktam támaszkodni, ez az én helyem. Itt lecsillapodnak bennem a felgyűlt hullámok, itt mindig megnyugszom, erre a pár arasznyi helyre nem hatolhat be a rossz. Olyan ez nekem, mint másnak a karosszék vagy a fotel. Sem itt, sem ott nem szeretek ülni, sőt, üldögélni egyáltalán nem szeretek, viszont a fakorlátra dőlni – nagyon. Ilyenkor vagyok benne leginkább az időben, az én időm a rózsa ideje, a kert ideje. Nem nézek, mégis látok. Aztán becsukom a szemem, hadd melegítse át arcomat a délutáni napfény. Kár, hogy a fényt nem lehet begyűjteni a zordabb napokra.

A környéken van néhány szabad diófa, a napokban eső is esett, szél is fújt, érdemes volt kimenni, összeszedni, ami lehullott. A dió nagy kincs. Diót találni az avarban ugyanolyan élmény, mint gombát. A vizes, színes falevelek között az ember először csak pár átázott, sötét burkot vesz észre. Á, biztos már felszedték az összeset! Majd fokozatosan kitisztul a látás, megtalálom az első diószemet, utána pedig egyre többet. Ilyenkor érzem azt, hogy nem ál-jelen időben vagyok, hanem a lehető legvalóságosabban, hogy ez a megélt idő. Pedig semmi nagy tettet nem követtem el, csak elfészkelődtem a pillanatokban, csak nem nézegettem az órámat, csak nem szűköltem pár percig a határidők miatt. Az ilyen jelen a jó jelen számomra.

Mert a jelenlétnek, a jelen időnek számos csalfa formája is van. Amikor igazi könyvet olvasok, és a regényidőben élek, akkor kitágítom a jelenemet, és azt érzem, hogy valamilyen láthatatlan folyosón átmegyek egy másik jelen időbe is. Régen élt (vagy egyáltalán soha nem is élt, képzeletbeli) életek jelen idejébe. Az enyém zárójelbe kerül, és azt a másikat élem, vagy inkább: követem. Ezt nem érzem kifosztásnak, hanem inkább gazdagodásnak. Ez nem ál-jelen idő. Ha viszont szétszórom az időmet olyan jelenpótlékokra, amelyek csak az óráimat harapják ki a napomból, akkor sem vagyok a jelenemben, de hogy hol is vagyok olyankor, magam sem tudom. Sokkal több megélt időre lenne szükség. Nem csak hétvégén kijutni a szabadba, nem csak este tíz óra után nekiállni olvasni.

Az igazi kapcsolódásoknak aranyfedezetük van. Viszont nem mindig, és nem feltétlenül jön létre a kapcsolat.

Emlékszem, kislány koromban édesapám megpróbálta megszerettetni velem az operák világát. Úgy gondolta, hogy nekem is öröm lesz az, ami neki közvetlenül az érzékekre ható élmény. Talán nem jókor tette ezt velem, talán hiányzott a magamtól rátalálás izgalma – nem tudtam megszeretni ezt a műfajt. Nem karistolt meg, nem olvadtam bele. Egyszerűen nem reagáltam sehogy, alig vártam, hogy véget érjen a tortúra, és mehessek a dolgomra. Apa fejhallgatót is adott, mert úgy az igazi. Nem volt az. Rendszeresen és többször is próbálkozott velem, ennek köszönhetem, hogy elég jól felismerem a különféle részleteket, viszonylag jól eligazodom abban a világban annak ellenére, hogy eddig nem érintett meg.

Az elmúlt napokat Aradon töltöttem. Az odavezető úton, emlékszem, az autóban beszélgettünk, nevetgéltünk, jól éreztem magam a hátsó ülésen. Akkor még nem tudtam, hogy ez az autóút meghatározó lesz számomra. Úgy indultam, hogy nyilván egy barátságos, hangulatos utazás vár rám. Aztán láttunk kiégett napraforgómezőket, feketére szenesedett kukoricásokat. Elapadt a beszélgetés közöttünk, megült a csend. Majd egyszer csak a hangszórókból egy több száz évvel ezelőtti zene szólalt meg, pár másodperccel később pedig egy férfi énekhangja töltötte be az utasteret. Érzékiség és indulatok. Egészen máshogy hatott rám mindez, mint kislány koromban. Akkor és ott megtörtént a kapcsolódás. Úgy éreztem magam, mintha egy buborék lenne körülöttem, és hirtelen élni kezdtek bennem ezek a mélyen eltemetett, elföldelt dallamok. Hálás voltam a sorsomnak, hogy végre leomlott a fal közöttem és az operák között. Egy fal, amelyet dacosan építgettem oly régóta magamban. Azt hiszem, abban a pillanatban Apa is ott ült a kocsiban, holott már nem lehet velem.

Másnap reggel, a szállodaszobában, készülődés közben hallgatni szerettem volna valamit, de nem híradót, nem is végtelenített jazzt. Magabiztos kézzel választottam.

Most pedig itt állok a teraszon, nézem a kertet, a faasztalon a dióskosarat, a fülemben még a reggel hallott zene, valahol messze látom a kiégett napraforgómezőket is. Mindezt néhány nap alatt éltem meg. Még el kell rendeznem magamban. Még keresem a helyem ebben a sok jelen időben, ebben a sok megélt időben.

Mirtse Zsuzsa