Szegény párának talán nincs is tudomása magáról – girhes róka lépked az aszfaltcsíkon, futni nincs ereje, nem fél az autóktól, a bringásoktól. Bordái kilátszanak, bundája feslett, rühatkák marják ki szőrét, talán veszett is. Egyet látok csak a negyven kilométeres úton, de ez az egy is sok. Később megállok egy helyen, ahol nem szabad – a szerpentinen alig van parkoló. Kilépek a kocsiból, mozdulok, a trombózis nem jó jövőkép, főleg, hogy asztrazeneka vagy bármi, guggolok, térdet hajlítok, kart feszítek. Tüdőt töltök friss, hegyi levegővel. Körbe nézek.

Forróságban szomorkodó-szürkülő farönkhalmok. Vajon minek álmodták magukat e fák? Intarziás tálalónak valamely vadászkastélyban? Titkokat őrző szekreternek egynémely szerelmes baronesz hálójában? Csakhogy kandallóban végzik majd, vagy inkább sparheltben, szociális segélyként valamely egyéb, hatékonyabb fűtési megoldás helyett. Ó, napkollektorok, ó, földhő! Te szerencsétlen bolygó.

Te szerencsés vidék. Tobzódnak a fenyők, a tölgyek, zavartalanul épül az erdő. Borostyánkárpit ömledezik az út menti sziklákon, mintha kedves hegyek tetején kandikáló másnapos bazaltsziklák zöld verejtéke folyna alá. Ám az aszfaltcsíkon nincs védelem – szarvasbogarak tetemei mutatják: az i-re a gumiabroncsok teszik fel a pontot.

Megtanulok tölgyül meg tiszafául. A tölgynyelv hasonló a bükkéhez, a tiszafáé kissé a fenyőbeszédhez, nem elérhetetlen cél, utóbbiakat ismerem, a konyhanyelv összejön húsz fotó készítése alatt. Mohául és zúzmóul régebbről értek némileg, bár tény, hogy az érchegységi dialektust ismerem – ez meg a Bükk. Barlangok is vannak itt, vonzanak rendesen, érzem a karszt hívását, egyszer majd kipróbálom itt is cseppkő-nyelvtudásom – ám erre egyedül nem vállalkozom: a cseppkövek ezerévente egyszer nevetnek, de akkor úgy, hogy beleremeg a föld, az egész. És nem szeretnék földrengést okozni, legalábbis nem így.

Itt otthon lehetnék, ha nem sietnék. De mindig sietek, siettetnek, hát sosem voltam, sosem vagyok otthon. Keresem a fakéregre lehelt álmaim, tűlevelekre aggatott vallomásaim. De ez a tölgy nem az, ez a fenyő egy másik, tizenkétnapi járóföld választja el egyiket a másiktól. A fák nem leveleznek?

Turistajelzések, mint mindenfelé. Melyik visz feléd, melyiken jársz? Kereszt legyen vagy kör, sáv vagy háromszög, amely mentén tűlevelekre akasztom, kérgekre párállom mindazt, amit üzennék? Legyen sárga, mint az irigység, esetleg zöld, mint a féltékenység, vagy inkább piros, mint a szenvedély? Inkább. Kérdezek mindent, ami a csendben mozog. Hallgatásuk képzavaros vállvonogatás.

Dióhéjba csomagolom mindezt. Belefér, minden dió egy végtelenség a maga kacifántos gyűrődéseivel, ezer verssor ráférne egy dióbélre. Összezárom a termést, és a légbe eresztem. Meggyőzöm a gravitációt, adja fel most az egyszer.

Lebegjen az úttest fölött, mint egy miniatűr Halálcsillag.

Csak éppen Életcsillagként.

Minden benne van, ami kell.

Király Farkas