Én ugyan ki nem mozdulok! − kacag az ismerősöm a telefonba, amikor mondom neki, hogy éppen bevásárolni készülök ide, a környékre. Aztán még le is szegényez, szegény én, mintha valami archaikus lelet lennék, itt ragadt, jogtalanul túlélő dinoszaurusz, aki élőlényekkel akar találkozni napi vadászatai során. Neki nincs ideje ilyenekre − mondja, s őszintén sajnál engem, hogy ilyen dolgokra herdálom el az életem.
A „környék” csendes kis (eredetileg sváb) falu, boltja egyáltalán nincs, tehát a szomszédos betontengerbe kell kimennem, ha boltot akarok látni. Van is belőle ott három. Működik piac is, igaz, szigorúan munkaidőben van csak nyitva.
Ismerősöm felvilágosít, hogy mennyi időt takaríthatnék meg azzal, ha neten rendelném az árukat, párszáz forintért kiszállítják, meg sem kell mozdulni, ő ezt teszi, csak ül, mint pók a hálójában, és várja a megrendelt termékeit, ebédjét, esőkabátját, mindenbajrajó csodakütyüjét, táplálék-kiegészítőit, az „örök élet” pet-palackokba zárt vizét. Neten tartja a kapcsolatot a „barátaival”, neten néz filmet, ismerkedik férfiakkal, hiszen a helyi bélákat már mind ismeri, az éterből pedig friss húsok áramlanak végtelen mennyiségben az asztalára. Persze, csak képzeletben, mert ezek töredékéből sem lesz valódi találkozás, ha lesz is, legtöbbször kérészéletű, bár vannak ellenpéldák is természetesen.
Bevallom, én is használom ezeket a digitális „inasokat”, ha megszorulok. De azért nem mondanék le soha arról, hogy találkozzam az eleven idővel. Szeretek haszontalan dolgokkal babrálni. Szeretek a villamosról házfalakat bámulni. Szeretek korábban odaérni valahová (főleg, ha a belváros kisebb, kevésbé ismert utcáiban van dolgom), és megnézni a szomszédos házakon a fakapukat, az egykori pompájukat már csak romjaikban őrző házfalakat, s ha be tudok lógni egy-egy szép belső udvarba is, kifejezetten tartós örömöt érzek. Szeretem magam kiválasztani a gyümölcsöt, a kenyeret. Egyszer egy másik ismerősöm azt mondta, hogy nem haszontalan dolgok ezek, hiszen lelki hasznom van belőlük.
Michael Ende Momója jut eszembe, akit a Szürke Urak megpróbáltak időtakarékosságra rábeszélni: hogy gyűjtse egy láthatatlan perselybe minden idejét, amit barátokon, bevásárláson, gondoskodásokon, alváson, kutyasétáltatáson, ábrándozáson (kinek mi) spórol meg. Elvileg időmilliomos leszek, ha ezt az utat járom.
A Szürke Urak az Idővirágok szirmaiból csinálták a szivart, amely a meg nem élt idő szimbólumaként parázslott el szürke hamuvá – meg nem élt életükkel együtt.
A megélt napjaimról emlékeim vannak. Ez az én vagyonom. Ha megégnek egy kicsit a süteménnyel együtt, ha éppen nem sikerül „úgy” az a vacsora, az sem baj. Ahogy az sem baj persze, ha utolsó pillanatban az éhenhalás előtt mégiscsak rendelek magamnak valamit. Ha nem kiszorítja az életet, hanem megtartja azt, csuda bánja.
S gyakran érzem azt, amit Momo, amikor meséltek neki: hogy amíg a pillanat tart, addig halhatatlanok vagyunk.

Mirtse Zsuzsa