Nemrég egy műhelymunka után azt a jelzést kaptam egy tanárkollégámtól, hogy szerinte túl sokat dicsérek. Nem lehet minden zseniális, mondta, és nem lehet minden mű masterpiece, ahogy mondod. Persze, túlzott, hiszen csak minden második műre mondtam, hogy zseniális, és az elsőkre, hogy masterpiece, de ez az ember – barátom egyébként – szeret túlozni.

Mivel tisztelem és komolyan veszem mindazt, amit mond, nemcsak ráztam egyet a vállamon, és nyomban elfelejtettem, amit hallottam, mint általában szoktam, ha embertársaim megosztják velem becses véleményüket, hanem némi pironkodással felütött önvizsgálatot tartottam.

Melynek végén arra jutottam, lehetséges, hogy valóban kicsit túl sokat dicsérek, és emiatt – mint a kollégám mondta – felhígul a dicséretem értéke és árfolyama, és mint ilyen, nem igazán komolyan vehető. Igen, ez mind igaz.

De aztán továbbgondoltam a dolgot: vajon miért teszem ezt?

Arra jutottam, hogy alapvetően a természetemben keresendő az ok: nem szeretem a konfliktust, nehéz helyzetekből – márpedig egy műbírálás meglehetősen nehéz helyzet – szeretek gyorsan kikeveredni, és erre a leggyorsabb útnak a már-már ömlengő dicséret tűnik. Élek is vele. Hogy magamban mit gondolok, és milyen végtelen megvetéssel sújtom közben a tárgyalt művek legalább kilencven százalékát, maradjon az én titkom. Annyit elárulok, hogy sokkal több síró ember törölgetné a szemét körülöttem, ha tényleg azt mondanám, amit gondolok, bár azért ez is túlzás ebben a formában: a művek igen jelentős százada nem kifejezetten rossz. Hanem unalmas, elcsépelt és középszerű. Néha megiramodó türelmetlen dühvel gondolok arra, mennyit kell még olvasnia a szerzőjének, mennyit kell még gondolkodnia nyelvről, történetről, irodalomról, miegyéb. De ugye azért vagyok tanár, hogy ezt mind eltitkoljam, és… én inkább dicsérek. Túlkompenzálom a ki nem mondott elítélő véleményemet, pedig nem kéne, hiszen azt nem hallották. Mégis, hiába ügyeskedik, nem fog a macska egyszerre kint is, bent is egeret.

Szóval nem szeretem a konfliktust, márpedig mindenkiről (szinte mindenkiről) és mindenről (szinte mindenről) mindig (szinte mindig) rosszat gondolok (igen, sivár wasteland az elmém, de higgyék el, jól van ez így, megóv a csalódásoktól), így nem marad más, csak a (túlkompenzálós) túldicsérés.

De aztán továbbgondolkodtam, mert hiszen elég nagy szegénységi bizonyítvány egy önelemzés során mindössze ennyire jutni: hogy ilyen vagyok, és kész, én így oldom meg a mindennapokat, én így lövök. Kell ugyanis valami még a végére: filozófia. Biza. Nem a klasszikus, nyugi, hanem afféle életfilozófia.

És az is rendelkezésre áll, tessék.

Az emberizink szenvedésre született itt a földön; kevés öröm, sok nyomorúság, szorongás, szomorúság, keserűség és csalódás az osztályrésze, mint azt mindannyian tudjuk, akik szorongtunk, szomorkodtunk, keserültünk és csalódtunk, nem kicsit, sokat életünkben. És bizony a jó szó, a bók igencsak kevés. Ez a szürke, ellenséges, komor és rosszkedvű világ (mely áll embertársainkból, akik – mint tudjuk – maga, sőt maguk a pokol) ugyancsak szűk marokkal méri a jó szót, a kedvességet és a bókot, dicséretet. Azoknak az embereknek, akiknek a sorsa úgy hozta, hogy a művét nekem kell megbírálni, még annyi gyilkos iróniában, mocskos sértésben, aljas (vagy csak simán: szenvtelen) és fájdalmas visszautasításban lesz részük, hogy – Krisztus igéjét követve – tényleg nem nagy áldozat részemről kicsit megdicsérni, adott esetben túldicsérni őket. Nekem nem fáj, sőt nem is kerül semmibe (nota bene: ha pénzbe kerülne a dolog, kétszer is meggondolnám minden szavamat, jóemberek, mert a pénzt, azt nagyon szeretem, kár, hogy ritkán jutok hozzá), így aztán nem kávés-, hanem kőműveskanállal mérem, sőt szinte lavórral.