Leírtam egy papírra, hogy ő a szerelmem, aztán még egyszer, és a kis cetlit négyrét hajtogatva mindketten betettük a tárcánkba, oda, ahol a legfontosabb dolgainkat tartjuk. A teásbögréből kitáncoló gőzön át néztem, ahogy kémleli az arcom. Közelebb ültem hozzá, és megfogtam a kezét. Kacagtunk, és hangosan kimondtuk: ma jó napunk van, mert emlékszünk egymásra. Az utóbbi hetekben ez viszonylag ritka pillanatnak számított.

Megöregedtünk, de még élünk, mondtam a férjemnek, miközben megkavartam a lecsót. Csak ült a fotelban, és nem válaszolt. Odaléptem hozzá, és valami egészen különös dolgot láttam a szemében, amit együttlétünk négy évtizede alatt soha. Megrémisztett. Lassan formálta a szavakat, mintha félne. Aztán megkérdezte, hogy ki vagyok? Pár másodpercnyi tétovázás után nevetni kezdtem, és azt mondtam neki, nagyon jó színész, mert teljesen bevettem, hogy nem emlékszik rám. Csak ült és bámult, nem nevetett, majd azt is mondta, bár tudja, hogy látott már valamikor, nem emlékszik a köztünk lévő kapcsolatra. Megöleltem, de elhúzódott. A kórházban megállapították, hogy Lewy-testes demenciája van. Így írták a zárójelentésben. Sokáig meg sem tudtam jegyezni ezt a fura kifejezést, aztán annyit ismételgettem, hogy az agyam nem hagyta többé elfelejteni. Az, hogy nem ismer meg, az utóbbi időben egyre gyakrabban jelentkezik. Mióta tudjuk, hogy mi a baja, próbálunk mindent megtenni azért, hogy a nehéz időszakait könnyebbé tegyük. Ezért írok fel neki mindent, hogy az emlékeit legalább így megőrizzem.

A baj csak az, hogy mostanában egyre többször nem tudom, mit akartam felírni. Először apróságok tűntek el. A szemüvegem, a lakáskulcs, egy szó, amit egész életemben használtam. Aztán egy délután a boltban álltam a pénztár előtt, kezemben egy kenyérrel, és fogalmam sem volt, hol lakom. Tudtam a nevemet, tudtam, hogy férjnél vagyok, még azt is, melyik utcában nőttem fel, de a ház, ahová haza kellett volna mennem, kiesett. A pénztárosnő segített. A tárcámban megtalálta a lakcímkártyámat, aztán taxit hívott. Amikor hazaértem, a férjem az előszobában állt kabátban. Mérges volt rám, amiért nem vittem magammal a telefont. Én meg sírni kezdtem, nem azért, mert eltévedtem, hanem mert abban a pillanatban ő emlékezett helyettem. Másnap időpontot kértem a neurológiára a férjem orvosához. Pár héttel később ugyanott ültem, ugyanazon a műbőr széken, ahol korábban vele várakoztunk, csak ezúttal értem jöttek ki az ajtón. A vizsgálatok végén az orvos azt mondta, nálam is elkezdődött.

Hazafelé vettem egy füzetet. Vastag, kemény borításút, hogy sokáig bírja. Az első oldalra felírtam a nevemet, a címünket, a férjem nevét, a telefonszámokat, és azt is, hogy mi történik velünk. Aztán aláírtam még egy mondatot: ha egyszer nem értem, miért van nálam ez a füzet, higgyek annak a nőnek, aki írta, mert ő én voltam.

A férjem a konyhában talált rám. A fiókokra ragasztottam cetliket. Evőeszköz. Konyharuha. Gyógyszer. Rám nézett, aztán a feliratokra, és azt mondta, ez remek ötlet. Nem mondtam meg neki, hogy már nem csak az ő kedvéért csinálom. Később elárulta, már akkor tudta, hogy velem is baj van, észrevette az apró jelekből. Attól kezdve ketten hagytunk üzeneteket annak a két embernek, akikké másnapra válhattunk.

A fürdőszobatükör szélére azt írtuk, hogy együtt élünk. A hűtőre, hogy délben enni kell. A bejárati ajtóra, hogy este ne menjünk el egyedül. A hálószobában az ágy fölé kitettünk egy fényképet az esküvőnkről. Fiatalok vagyunk rajta, vékonyak, én fátyolban, ő olyan hajjal, amilyenre már egyikünk sem emlékszik. A kép alá nem írtunk semmit. Úgy gondoltuk, ha azt is el kell magyarázni, akkor már mindegy. Esténként, amikor ránéztünk a fotóra, nevettünk, aztán megöleltük egymást.

Egyszer arra ébredtem, hogy egy idegen férfi alszik mellettem. Sokáig feküdtem mozdulatlanul, és figyeltem a tarkóját. Aztán megfordult, rám nézett, és olyan természetességgel húzta feljebb rajtam a takarót, hogy valami megmozdult bennem. Nem az emlékezet. Annál régebbi dolog lehetett. A testem tudta, amit az agyam már nem.

Tél lett közben. A cetlik széle felpöndörödött, néhány leesett, másokat rossz helyre ragasztottunk vissza. Egy délután kimentünk a közeli parkba. Sütött a nap, de hideg volt, a fák alatt vékony jéghártya maradt a pocsolyákon. Leültem egy padra. A férfi, aki velem jött, néhány lépéssel arrébb megállt, és hosszú ideig nézett. Én is néztem őt. Ismerős volt az arca. De lehet, hogy csak azért, mert öreg volt, mint én.

A kabátzsebemben ott volt a tárcám. Az övében is. Mindkettőben egy-egy négyrét hajtott papír. De már egyikünk sem emlékezett rá.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.