Egy floráriummal tértem haza tegnap a könyvtárból. Álltam a lift előtt, kezemben egy dönthető cukortartó üveg, fémfedéllel lezárva, benne egy apró, icipici kis kertecske. Olyan pici, ami elfér a tenyeremben. E-mailen kaptam az értesítést, hogy a Vörösmarty utcai Ex Libris Könyvtárban florárium készítésre invitálnak. Azonnal jelentkeztem. Már egy ideje vonzódom a kisméretű növényekhez, mint például a bonsai. Pedig nem volt felhőtlen a kapcsolatom az első törpe fámmal.

Valójában nem is az enyém volt. Édesanyámnak vettem születésnapjára, egy hajlított törzsű, harmincöt éves fácskát. Aprócska, körülbelül 15 centi magas volt, és három lépcsőfokból állt. Azért írom, hogy lépcsőfokból, mert a japánok szerint a bonsai fa olyan, mint az élet. Görbe utakon járunk, és lépegetünk felfelé, hogy elérjük a céljainkat. Érdekes, hogy sosem vonzott a japán kultúra, sőt kimondottan idegenkedem a hagyományaiktól. Legyen szó épületekről vagy kertekről, selymekről vagy nó színházról, metszetekről. Irritál a zenéjük is. Sosem értettem, miért babonázza meg sok barátomat a kimonók világa! Én a latinokat kedvelem, még a fociban is a brazilok játékát szeretem a legjobban. Egyszer láttam a Gésa című filmet, szép kivitelezésű romantikus film, jól emlékszem rá a mai napig, de már akkor sem értettem, mi ez az egész gésás őrület! A teázgatás, udvarolgatás, énekelgetés meg a többi.

A bonsai fa viszont mindig is szerepelt az álmaimban, és anyukám 86. születésnapja jó alkalomnak bizonyult, hogy felkeressem a bonsai árusító bódét a Szent István körúton.

Az eladónővel hosszas beszélgetésbe kezdtem, húztam az időt, de csak azért, hogy annál nagyobb legyen az örömöm, ha végre kezemben tarthatom a fácskát. A kínálatot végigmutogattattam vele, eljátszottam, hogy bizonytalankodom, majd kiválasztottam hármat, amit szépen egymás mellé tett, én lefényképeztem, sétáltam egy kicsit, majd visszatértem, hogy még egyszer megnézzem őket. Azután megint trécseltünk kicsit, és hosszas tépelődés után megvásároltam azt az egyet, amit abban a pillanatban, hogy először beléptem a bódé ajtaján kiszemeltem magamnak. Egyidőben gyakran jártam arra, és minden alkalommal kerítettem rá időt, hogy az összes kis fát végigmustráljam, és arról álmodozzak, melyiket venném meg magamnak, ha megtehetném. Mire végre megtehettem, jól kiélveztem a pillanatot!

A születésnapi partin sorba álltunk, úgy ajándékoztuk meg anyukámat, ki kávéfőzővel, ki virághalommal, ki csokoládéval vagy parfümmel. Én rettentő izgalommal vártam a soromra annak tudatában, hogy a legkülönösebb ajándékot én adom majd oda.

Mikor kibontottam a csomagolásból, és anyukám meglátta, a tekintete rögtön elárulta az érzéseit. Értetlenül nézegette a fácskát, és sehogy sem ment a fejébe, hogy lehetséges, hogy az a fa 35 éves. Egyáltalán milyen fa az, ami tenyérnyire nő meg?

Amikor pedig lelkesen elmeséltem neki a hajlított-törzs-elméletet a lépcsőkről és a célokról, valószínűleg neki valami egészen más jutott eszébe erről, mint nekem, és mélyen elgondolkodott.

Láttam azt a pillanatot, amikor az értetlenséggel vegyes felháborodás, a megrázó gondolat megfogant a fejében, a lelkében. Nem bánat vagy szomorúság, inkább rácsodálkozás ült ki az arcára, ahogy megértette a felfelé igyekvő ember szimbolikáját. Rám nézett kikerekedett szemmel, mint egy durcás kisgyerek.

Hiába próbáltam magyarázkodni, hogy ez milyen szép, hogy a céljai felé halad az ember, és milyen érdekes, hogy nekünk is van hasonló ősi jelképünk, az életfa, a gyökerével, ágaival, és lám, a japánoknak is van egy ilyenjük, már késő volt. Anyukám meggyűlölte a fát. Vagy nem is a fát, inkább azt a gondolatot, ami megkörnyékezte.

Búcsúzáskor arra kért, neveljem én azt a fát, ne kelljen hazavinnie, mert fél, hogy elpusztul a bonsai, nem ért ő ehhez, nem tudja, hogy kell gondozni, de én erősködtem, hogy elvigye, mert abban hittem, hogy megbarátkozik majd vele, és talán a fa majd segít neki megbirkózni azzal a gondolattal, talán a fa segítségével könnyebb lesz valami, ami nagyon-nagyon nehéz lehet.

Pár nap múlva észrevettem, hogy a fa az összes levelét lehullajtotta, és egy héten beül teljesen kiszáradt. Senki sem tudta, hogy történhetett meg? Anyukám meglocsolta, és nem is locsolta túl, nem tette tűző napra sem, és a nagy asztal közepén pompázott, hogy érezze, milyen szuper gondoskodásban lesz majd része.

Sokáig bántott ez az eset, tolakodónak éreztem magam amiatt, hogy megelőztem ajándékommal a gondolat megszületését, hogy nem hagytam elszökni anyukámat a fa elől, illetve nem engedtem, hogy átengedje számomra az ajándékot ezzel a szép lépcsőmetaforával együtt.

Idővel rájöttem, hogy azt a fát magamnak választottam, nem pedig az anyukámnak. Mert valószínűleg a fa választott engem, és én is őt. Anyukámat is cserben hagytam, és a fát is, hűtlen lettem hozzá, és így mindenki rosszul járt, a fa pedig belebetegedett bánatába. Azóta visszakerült hozzám, ott van az ablakban a csonka teste, valami oknál fogva képtelen vagyok kidobni. Átültettem, locsolom, és tápoldatozom, és nézegetem, hátha észreveszek egy kis hajtásocskát, hátha valami csoda folytán újjászületik, és én ápolhatom, öntözhetem tovább, és metszegethetem, hajtogathatom és ültetgethetem még legalább harmincöt évig, amíg meg nem halok.

Ezeken gondolkodtam, miközben felértem a lifttel a másodikra. Miért vonzódom ezekhez a miniatűr növényekhez? Ez a florárium sem lesz nagyobb, amit elültettem a foglalkozáson, sőt, valószínűleg nem bírja sokáig, ritka, hogy az ember első floráriuma sokáig eléljen. Ha egy apró baktérium bekerül a tökéletesen kialakított ökoszisztémába, vége lesz, nem gyönyörködhetem benne tovább.

Az hiszem, az élet tökéletességét szeretem csodálni és megőrizni, ameddig csak lehet, ebben a palackkertben. Nem vagyok képes elveszteni a hitemet, nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem azt a tudást, hogy az élet a maga tökéletességében létezik. Pedig minden ellene szól.

Olyan vagyok, mint az anyukám. Makacs. Makacsul hiszem, hogy az élet örök körforgása sosem múlik el.

Tallián Mariann