Úgy teszek, ahogy a pszichológusom javasolta. Időt szánok magamra. Azt mondta, fontos, hogy legyen a mindennapjaimban dedikált idő. Legyenek olyan percek, órák az életemben, amiket arra szánok, hogy érzelmeimet, gondolataimat rendszerezzem, ha kell, megsirassam, aztán kisimítgassam, mint a vasalt ruhát összehajtogatás előtt, és egy dobozba zárva feltegyem a polcra, mintegy mementóul, ne vesszen kárba, ne hajítsam el, ahogy egy összegyűrt naplójegyzetet, versstrófát hajít ki az ember, ne felejtsem el, akár önkéntelenül, akár tudatosan, mert úgy lehet igazán csak elfelejteni a fontos dolgokat, nehogy gyökeret eresszenek, nehogy megtapadjanak a lélek falán vagy az agytekervényekben, hogy aztán egy észrevétlen pillanatban idegösszeomlást eredményezzenek, maradjon a polcon, egy jól látható helyen, vagy épp elrejtve, hogy csakis azokban a pillanatokban lássuk meg, vegyük észre, keressük meg a képzeletbeli dobozok között, amikor arra szükség van.

Elsőre, mikor ez a kifejezés elhagyta a lélekgyógyászom száját, egy könyv dedikációját láttam magam előtt. A dedikálás jutott eszembe, amikor egy könyvet ajánlok valakinek, aki megveszi, vagy ajándékba szánom. Egy kedves pár sor egy ismertelennek vagy barátnak, szakmabelinek, lehetőleg valami személyes, annak örül mindenki, valami mélyről jövő, valami belőlem, holott ez nem igazságos, mert ami belőlem jött, az a lapokon megtalálható nyomtatott formában rendszerezve, kisimítva, épp ahogy a vasalt ruha feszít az emberen.

Erőre kap a feltételezésem (de nem erre akarok kilyukadni), hogy a dedikált idő számomra maga az alkotás. Talán minden írónál így működik, ezt nem tudhatom, de számomra a legkoncentráltabb idő az, amikor írok, az talán nem is igazi idő, nem percekben mérik, az inkább egy belső utazás, a folyamatos én-idők összegzése.

Így tehát zavarba jöttem a dedikált idők megtárgyalásánál. „Van-e nekem olyan”, „milyen az, amikor”, „emlékeztessen arra, hogy” típusú kérdések alatt azon járt az eszem, hol van az a sok doboz, az a sok emlék, amiket már réges-régen be kellett volna csomagolnom? Talán a könyveimben? Bizonyosan így van, igen. Ott vannak.

Régóta meg akartam nézni egy filmet, Egy zuhanás anatómiája, ez a címe, már az is nagyon megfogott, a címe. Milyen jól mutatna ez a cím egy dedikált idő dobozán. A film rövid sztorija az, hogy egy férj kiesik a háromemeletes házuk ablakán, és szörnyethal. Miután sehol senki a közelben, a feleséget okolják a haláláért. Szépen, lassan kibontakozik az ok-okozati összefüggések hálózata. Egy rendkívül mérgező házasság apró darabokra hullása, két alkotóember belső magánya és küzdelme az alkotói folyamatokkal, a végzetes hiba, ami gyermekük megvakulásához vezetett, a megbocsájtás, vagy ellenkezője, az önostorozás önpusztító mérge, identitáskeresés – és mindezek mélyén, a sötétben, összegyűrt jegyzeteken és gyökértelen, kiszáradt vesszőkön egy kupacban felhalmozódva a szerelem hamva, mely már nem pislákol, parazsa sincs, se düh, se félelem, se ölelés, se kábulás nem segít rajta, semmi. Fájdalmasan megélt valóság, ami egy ön- vagy feltételezett gyilkosságban végződik.

Mindez, amit leírtam, azért érdekes, mert a filmben szereplő házaspár mindkét tagja író.

Egy mesebeli házikóban, csodás panorámával a szemközti hófödte hegyekre, alkotáshoz idilli, sőt paradicsomi környezetben, ahol mindent befed a hó, csillogóan fehér és tiszta környezetben játszódik, látszólag minden tökéletes, a vak gyermeknek is megadatik a legjobbfej szülő és a magániskola, a legjobb barát szőrmók kutya, kellemesen iszogatnak, főzögetnek a nyersfaillatú, otthonos konyhában, míg egy szép napon munka közben az író kizuhan az ablakon.

Természetes, hogy elgondolkodtam ezen. Ezek szerint az írónak is kell a dedikált idő? A belső megtisztulás az alkotás által nem elég? Sőt, talán épp az alkotásban temeti el önvalóját a művész, egy hamis, párhuzamos valóság lejegyzésével, amit megváltásnak él meg?

Nekem van erre válaszom, de nem írom le, nehogy valaki azzal vádoljon meg, hogy véleményemet elrejtettem kis tárcám köntösébe bújtatva.

Tallián Mariann