A metrón, mint nagyjából mindenki, a telefonomat babrálom. Péntek délután van, jólesik céltalanul kószálni hírek és ismerősök között. A péntek délután úgyis amolyan folyosószakasz: még nem hétvége, de már nem is a hétköznapokhoz tartozik. Belefutok egy hirdetésbe: nézd csak, így mosolyogna Dédpapi, próbáld ki te is, ismerd meg a családod egykori tagjait úgy, mint még soha! Töltsd fel a képét, a program pedig mozgatni kezdi az arcot: ide néz, oda néz, elmosolyodik, távolba tekint, aztán belenéz a szemedbe, mintha élne. Láss csudát!

A régi képek mindig is vonzottak. A saját családtörténetemhez tartozó képek a legfontosabbak nyilván, de szívesen nézegetem a régiek képeit akkor is, ha nem ismertem őket személyesen: figyelgetem a ruháikat, a tartásukat, hajviseletüket, általuk a kort, amelyben éltek.

Lapozgatok az oldal galériájában, megakad a szemem az egyik képen. Ketten vannak rajta, összetartoznak. A bajuszos úr mellényben, mellette a hölgy a húszas évek jellegzetes formájú kalapjában, ruhájában. Mögöttük hajók vannak, mintha egy kikötőben állnának, talán egy közös útról érkeztek meg. Arányos, szép pár, csuda tudja, meddig élhettek együtt, mi történt velük, kik voltak ők. Lehet, együtt maradtak életük végéig, de az is lehet, hogy hátat fordítottak egymásnak, és egy következő képen már más kikötőben, mással az oldalukon állnának. Egy biztos: ma már a múlt részei mindketten.

A közös – kisebb – kép felett külön kockában kinagyítva a férfi – már mozgó – arca. Ha eluntam a nézegetését, átkattinthatok a nőre is, akkor ő lesz a kinagyított képen. De nem tartok még ott, hogy megunjam e férfiarc látványát, inkább meglepődöm, meg is borzongat, ahogy „rám néz”: elevenség és derű van a szemében. Zavarba jövök, mert hat rám. Váltok a kalapos hölgyre. Ha férfi lennék, azt mondanám: a szemmozgásában van valami csábító és kívánatos. Ugyanazt a kört írják le a fejükkel. Távolba nézés, pislogás, fejbiccentés, elmosolyodás, aztán újra elölről, végtelenítve.

Azok az arcok „onnan” mosolyognak át, néznek felém úgy, ahogyan valószínűleg soha nem tették. Nem igazán ők, ebben biztos vagyok. Tudom, hogy játék az egész, hogy ne vegyem komolyan, nincs ebben semmi rossz, mégis, megkaristol valamit bennem.

Persze, mondhatnám, ha baleset ér egy arcot, akkor sem lesz többé ugyanaz. Ha retusáltatja valaki a saját fotóját, akkor sem. De mindkettőnek részese ilyenkor a személy: elszenvedője vagy indítványozója. A kikötős páros viszont nem tud arról, hogy mostantól végtelen malomban őröl pillanatnyi arcuk. Talán ez a kiszolgáltatottság, az ő kiszolgáltatottságuk az, ami megvisel.

Amiről nem tudunk, az nem fáj, mondják, és azt is elfogadom, ha mindez csak nekem okoz rossz érzéseket. Nem mennek ki a fejemből, itt keringenek bennem most is, az oldal többi lakójával együtt. Csupa „élő” halott mosolyog rám úgy, ahogy életében soha nem tette volna.

Pedig milyen fontos az arcjáték, a szemek üzenete… Egy sugaras tekintetbe bele lehet szeretni, ha viszont a retinák mögött betonfal van, az nem mozdít meg odabent semmit. De mindenképpen egyedi mind. Ahogy csak ő tud nézni, ahogy csak ő tud mosolyogni egyszer és megismételhetetlenül a Világegyetem teljes történetében. Hát, most kicsit máshogy néz, kicsit máshogy mosolyog. Miért baj ez. Nem biztos, hogy rosszabb lesz az összkép, sőt, lehet, hogy jobb, mint a valóságban volt. Tűnődőbb, mélyebb, rebbenékenyebb is lehet a tekintet. De nem ugyanolyan.

A régi képek mozdulatlanságában van valami megnyugtató, valami végképp lezárt. A befejezett múlt. Az állókép segít feldolgozni, hogy valaki elment végérvényesen. Ha nem ismertem személyesen, elképzelhetem, milyen volt. Ha készült róla videófelvétel, örömmel nézem vissza, hiszen valóban ő volt, és nem csak hasonló. Akkor nem érzem azt, amit most: a nyomást a tarkómon, az abroncsot a fejem körül. A hamisság nyomását. Akkor is, ha azok sem élnek már, akik emlékezhettek még rájuk.

Azt hiszem, sosem fogom feltölteni egyik volt családtagom képét sem. Nyugodj békében, Dédmami, nem bolygatom meg az életed szentségét – valamint a halálodét sem. Nem hozlak „kicsit” vissza, hogy se itt, se ott ne lehess teljesen.

Aznap éjszaka álmomban is előjött a kalapos nő és kedvese, láttam őket, immáron cselekvő, élő személyként. Hogy miért hat rám ennyire ez a játék, azon el kell gondolkoznom. Talán a kiszolgáltatottságtól félek ennyire? Vagy attól, hogy amit a legmélyebben sajátomnak gondolok, az is elvehető?

Valakim egyszer azt mondta, hogy az álmaink egy lépéssel előttünk járnak. Lehet, bár még inkább alattunk, azokban a pincéinkben, ahová be nem merjük tenni a lábunkat.

Mirtse Zsuzsa