Új lakásunkkal szemben (mely lakásról már énekeltem tétova ódákat itten) szép, még újabb házat húznak fel éppen – szerencsés a fekvése, és a miénk is, persze, mert a jövendőbeli lakók csak a fürdőszobánkba fognak belátni, azt meg ugye minden egészséges exhibicionista jó néven veszi. Kár, hogy nem vagyunk egészséges exhibicionisták, inkább afféle szégyenlős polgárok, akik nem szeretik, ha a szomszéd nézi, amint teszem azt éppen zuhanyoznak.

De még nem tartunk itt, még csak két emelet készült el az épülő házból, az is csak külső falaiban, egyelőre igen nagy a munka és a sürgés-forgás (plusz idegesítő rádióhallgatás, mint a szobafestőknél szokott lenni) az építkezésen.

Van két szép daru is – és itt kezd érdekes lenni a történet.

Én ugyanis általában meztelenül mászkálok reggelente, amíg fel nem öltözöm a dolgozóegyenruhámba – lehet, hogy nem szép dolog, meg hát többen sokkot kapnának a látványtól, de ajtón belül azért tán még csak szabad. Mivel tetőtéri lakásban lakunk, eddig soha nem volt ebből gond, senki nem tud(ott) ugyanis benézni hozzánk.

Egyik reggel azonban, amint éppen a fogamat mostam, és közben fel-alá sétáltam, mert ilyenkor szoktanak jó ötleteim támadni, és azonmód fogpasztával a csempére írom őket, szóval ahogy ott sétálok fel-alá, egyszer csak szembenézek egy pofával, aki a daru közepén a csövezetbe kapaszkodva (és azon ülve) fáradtan piheg, és… néz befelé a fürdőszobánk ablakán.

Először el se hittem, hogy ez történik, nem is foglalkoztam tehát rögtön vele, meg amúgy is gondolatflowban voltam, sétáltam tovább (amiből szegény darus, mert ő volt, nyilván levonta a következtetést, hogy egy perverz állat vagyok), és kellett pár perc, amíg a felismeréssel súlyosbított szemérem egy törölközőt kapott a megfelelő helyre. A darus megkövülten ült, nyilván ő is jobban örült volna, ha a feleségemet látja, nem engem, de senki nem állította, hogy könnyű szakma a daruzás.

Kicsit néztük egymást, aztán a faszi elkezdett mászni tovább.

Másnap reggel már valósággal vártam (illő öltözetben persze), mikor érkezik. Jött is szegény, láttam, hogy táskával a hátán tempósan mászni kezd a vaslétrán, de aztán egyre gyakrabban megáll levegőt kapkodni, pihenni. Végignéztem, ahogy felmászik, másszál csak, gondoltam elégedetten, kukkoló geci, napközben is néha kinéztem, és volt pár szemkontaktunk, ha jól láttam, mert elég magasan – de csöppet sem fenségesen – ült.

Bevallom, soha az életben nem gondolkodtam el, hogy kerül a darus a daruvezető-fülkébe. Nem, soha. Pedig gyermekkoromban megőrjítettem a családomat, annyira szerettem nézni a darukat munka közben. Édesapámék – feltételezem – feledhetetlen órákat töltöttek el velem különböző építkezések mellett állva, hogy gyönyörködhessem a darvak szorgos munkájában. Fogalmam sincs, miért tetszett, mert ma már egyáltalán nem nyűgöz le. De akkoriban sem gondoltam soha arra, vajon hogy kerül a muki a fülkébe. Egyszerűen ez a felmászásdolog nem volt meg.

Valahol a tudatom mélyén – ha egyáltalán homályosan körvonalazódni kezdett a kérdés – talán eszembe jutott volna, meg lettem volna győződve, hogy manapság biztosan már valami elmés szerkezet segítségével jut fel szegény ember a fülkébe, nem pedig… mászik: felviszi a lift, lehajol érte a fülke, leeresztik helikopterről, mittudomén. Mégiscsak a 21. században vagyunk, vagy mi a szösz. Máshol ütköztetik a hadront, ez meg itten mászik fel a vaslétrán.

Igen elcsodálkoztam magamon. Mert belegondoltam sajdulva, és belesajdultam gondolva, hogy mennyi minden mellett elmentem eddig ugyanígy. Mennyi mindent meg kéne érteni a világból, mennyi mindennek meg kéne vizsgálni a működését, mennyi mindenen el kéne gondolkodni (nem csak akkor, amikor az élet eszünkbe juttatja, hanem jóval korábban), mennyivel több empátiára volna szükség, mennyi ember, mennyi helyzet van, akinek és aminek a helyébe illene képzelnem magam afféle idejétmúlt humanistaként. Tehát:

Az én darusom középkorú, pocakos, szomorú ember. Igen nehezen mászik fel, szinte minden forduló után meg kell állnia pihenni. (Ha fenn van a fülkébe, persze igen nagy bőcs, és csúfondárosan néz le rám, aki épp borotválkozik.) Nagy táska van nála, nyilván benne az egész napi étel és ital, kis üveg a pisiléshez. (Vagy ezt hogy oldják meg?) Szédítő a magasság, én nem bírnám, tehát az idegei nyilván kötélből vannak. Nem tűnik vidámnak, például soha nem kurjant, amikor felér, ebből arra következtetek, hogy szomorú, lehet, hogy egyedül él. Tisztára megsajnáltam. Talán meg kéne kérnem a feleségemet, hogy néha zuhanyozzon ő, mikor mászik fel ez a szegény ember. Én mindenesetre ott tartok, hogy olykor már barátságosan odaintek neki a fogkefémmel. Soha nem int vissza, ami vagy azt jelenti, hogy barátságtalan és gyűlöl, amiért én egy vidám, meleg fürdőszobában mosom a fogam, miközben ő a csúszós vaslétrán felfelé mászik, vagy pedig azt, hogy nem meri elengedni a létrát integetésice, mert akkor leesik. Igen poétikus hangulatba kerülök ilyenkor, és meg is van a napi jóérzés-cselekedet, amit az ember joggal vár el magától, ha afféle… megkésett humanista.

Nagy Koppány Zsolt