Morzsolódnak a századok, morzsolódnak, ámde a betűk képesek mindent túlélni.

„Az Ember leglényegesebb mondanivalói, legmagasabb álmai és aspirációi is époly örökérvényüek, s époly magas mozdulatlanságban állnak a fejlődő és változó világ fölött, mint a csillagok.” A Dante-fordító Babits szavai ezek, amelyek a Bevezetés a Divina Commedia olvasásához című, mély regiszterű esszéisztikus írásában láttak napvilágot, egyfajta bátorítást és esélyt is szolgáltatva olvasóinak a dantei világkép minél tárgyilagosabb megközelíthetőségének irányába, mivel a világirodalom e remeke, mint a középkor nem könnyedén emészthető „lexikona”, valósággal ontja magából poézissel cizelláltan a toszkán zseni cselekvő élettapasztalataiból merítkező filozófiai és teológiai gondolatokat a lét értelmének eszenciáiról, a tudat tiszta, metrikus költői rendszereibe plántálva. Régóta vég nélkül folyik vita a textus évszázadokon átívelő értelmezhetőségének allegorikus és metaforikus színezeteinek példátlanul gazdag árnyalatairól, hiszen már egy igen távoli, letűnt világban pulzált az a káprázatos humán agy és szárnyaló eszmeállapot, aminek üzenetei fakuló pergamenlapokon az időtlenség legkiválóbb költőjének ajándékaként maradtak reánk. Az emelkedett művek mindenkori megértésének legbiztosabb kulcsa az alkotók és koruk kellőképpen elmélyült ismérvéből fakad. A szűnni azóta sem képes igyekezet valódi katalizátorként munkálkodott a forma és tartalom viadalának különböző felfogású fordításaiban, ahogy egymással versengő prozódiai átültetések próbálták hol több, hol kevesebb sikerrel átmenteni és az eredeti gondolat mélyrétegeiből kiemelni az immár nem latinul megfogalmazott, hanem „a nép nyelvén való ékesszólás” igazgyöngy-kincseit, mindenkor az éppen „ma” embere számára. A Mester lírai énjének poétikai utazása a tölcsér alakú Poklon, a kúp alakú Purgatóriumon és az állócsillagok fényétől ékesített Paradicsomon át nem elképzelt mitológiai személyek invokációjával, hanem földönjáró hús-vér emberek részvételével történik meg, mint amilyen az Aeneast teremtő Vergilius, a halálig imádott Beatrice és a bölcs ciszterci író és hittudós, Szent Bernát. De mintha Danténak a valódi, földi életben is leckét tanulva a szenvedés útját kellett volna végigjárnia. Hiszen kilencévesként a lelkét megérintő nyolcéves Beatrice iránt érzett beteljesületlen szerelme egy életre forgatta fel lelki békéjét. Ennek az élményének harmincegy, a „dolce stil nuovo” formarendjébe ültetett lángoló érzésekkel telített költeményben állított örök emléket.

Aztán Firenze priorjaként, politikától sem mentes tevékeny napjaira a szabadság fekete árnya vetült, ezért máglyahalálra ítéltként a guelfek és a ghibellinek vércsatái idején Dante nem kerülhette el sem a bujdosást, sem a száműzetést, ez pedig a remények egyre fokozódó sorvadását hozta el számára, addig-addig, hogy a Sors, Firenze földjétől távol, Ravennában, maláriával sújtva az áldott póri testtel is végzett. A testtel igen. De annak szellemével nem. Boccaccio gyermekként még megélhette gigász kortársának cselekvő napjait, ismerhette életének és szenvedő végnapjainak megaláztatásait, mindezt igen népszerű Dante életrajzában leírva halhatatlanná is tette, istenítve a babéros költőt. A mű eredeti „Színjáték” címéhez ő illesztette hozzá az „Isteni” jelzőt, amely, a költő személyes tragédiájának és a világ vergődésének közös, grandiózus eposza lett; és noha túlvilági utazásról szól, a helyszín nem a holtak birodalma, hanem az élő ember önismeretének és lelki csatáinak küzdőtere. Zajlik márpedig ez olyan metafizikus helyszíneken, mint a pók hálójának végtelen kusza vonal szövevénye, ahol összegabalyodik majd szerteszét bomlik az emberi szín, karakter és jellem. És a cselekvő „én” a mindennapok prizmáján áttekintve elindul, hogy leereszkedjen a lélek kútjának legmélyére, ahol tán van még esély újból kijutni a túloldalon derengő fényre. Önkéntelenül Hieronymus Bosch képi világa sugárzik fel e hangulat idézeteként a történelem fatábláiról feketékbe hasító vérvöröseivel, a káosz és megdicsőülés palettájának égi áldással kikevert vegytónusaival, ami a pokoltól a purgatóriumon át a remény és megtisztulás országába, a Gyönyörök kertjébe viszi, vezeti, tereli a néző-olvasó lelki csatornáin hit és valóság egymásba oltott, átható áramát. Élete epilógusának fájdalmas esztendeit egy alig óhajtott kényszerházasság is keserítette, majd egy időskori, kopottas álszerelem idézi vissza utoljára még egyszer Beatrice égi magasságokban lebegő fehér-tisztaságát; így is emlékeztetve a költőt az ifjonti szívdobogás végleg elveszített, illékony pillanataira.

Firenze politikai ítélete soha nem fogadta Dante lényét vissza, ámde halála után máris igényt tartott a géniusz kihűlt testére. Amiről viszont Ravenna nem mondott le, mind a mai napig. Így a Firenzei Santa Croce dómban, az itáliai eszme legnagyobbjainak felállított cenotáfok között a liliomos város monumentális, de üres Dante emlékművel igyekezett bűnös lelkiismeretén legalább némileg könnyíteni, amelyben minden idők legnagyobb költőjének, ha teste már nem is lehet ott, de hőn imádott Firenzéjét szerető lelke bizonyosan jelen van.

Kiegészítés:

2021-ben Dante egyik igazolt leszármazottja, az asztrofizikus Sperello di Serego Alighieri, beadvánnyal élt a Dante ellen 1302-ben hozott halálos ítélet felülvizsgálatára. A fekete-guelfek firenzei hatalomra jutásakor Dantét a fehér-guelfek pártjában való részvétellel vádolták, majd ötezer firenzei forint bírsággal és két esztendei szabadságvesztéssel sújtották. Mivel a költő a bíróság előtt nem jelent meg, az ítéletet máglyahalálra változtatták, ez vezetett szökéséhez. A leszármazott az ügy felülvizsgálatát Alessandro Traversi jogászprofesszorral közösen indította el, mivel az olasz jog időkorlát nélkül nyújt lehetőséget korábbi ítéletek felülvizsgálatára, ha érdemleges bizonyítékok kerülnek napvilágra. Mivel a korabeli eljárást politikai pernek minősítették (ugyanúgy, mint a Galilei ellenit is), tudományos értekezlet keretében szándékoztak az eseményeket tisztázni. A helyzet pikantériája, hogy a konferencián meghívottként jelen volt az az Antoine de Gabrielli is, aki ugyancsak igazolt leszármazottja a Dantét elítélő korabeli firenzei bírónak.

Árkossy István