Régóta úton van már, de mivel rutinos utazó, nem a fáradtság uralkodik el rajta közben, hanem örömmel tölti el a tudat, hogy minden perc elteltével közelebb kerül az otthonához. Dánia messze van, az autóbusz teljes nap alatt – de megesik, hogy hosszabb idő alatt – teszi meg az utat a Pokol-völgyéhez közeli városig. Igaz, onnan már csak egy óra vonatozás meg háromórányi gyaloglás van hátra hazáig, bár az utóbbit általában kiváltja valami alkalmi fuvar. S még így a leghatékonyabb az utazás. A repülőzés ugyan pár órával lerövidítené az utat, de kisebb vagyonnal lenne drágább. A nemzetközi vonatra meg gondolni sem akar.

– Miért nem veszel egy kocsit, Bendzsó? Ott bepattansz, itt kipattansz, és csókolom! – cseszegetik minden nyáron az otthoniak. Há’ persze, akkor meg maga mellé kéne vegyen váltósofőrt, hogy legyen kormánymarkoló-pedálnyomó ember a kocsiban, amíg ő összekucorodva, kényelmetlenül alszik-forma a hátsó ülésen. Vagy meg kellene szállnia kétes hírű motelekben. Hát nem. Nem fog autót vásárolni magának csak ezért. Hiszen odakint ott lakik, ahol dolgozik: a farmon. A városba csak hébe-hóba buszozik be, ha valamiért összegyűlnek a hazaiak; s a közeli faluban, ahova biciklivel begurulgat hétvégenként, megkap mindent. Nem kell autó. Nem lesz bolond évente levezetni ezt a távot, Dánia nagyon messze van.

Nem beszélve arról, hogy érkezése után első útja soha nem a házukhoz vezet. Hanem a távolsági busz megállójával szembeni kocsmába. Évtizede már, minden nyáron, egy péntek estén. Azért pénteken, mert ez a legjobb nap egy rendesebb italozásra a régi cimborákkal: munkából jövet túl koszosak ahhoz, hogy finomabb helyen múlassák az időt – nem mintha sok elegánsabb hely lenne a környéken –, és mivel másnap nem várja őket a meló, az Üfében folyhat a sör. Benedek, az Üfében csak Bendzsó, ilyen péntekeken először is a helyiség legkörülültebb asztalára szór egy nagyobb marék dán fémpénzt a hatás kedvéért, majd mélyen a tárcájába nyúl, hogy az a sör rendesen patakozzék. Aztán, ha kerül egy gitár, a húrokba csap, a régi nóták mintha sosem kopnának ki a közös emlékezetből. Legfőképpen pedig hallgatja a barátok történeteit: bizony erről is, arról is lemaradt. Hiába: gyakrabban kellene hazajárni. Ám Dánia messze van.

A fiúkkal nehéz tartani a kapcsolatot. Telefonálni drága, csupán a családját szokta felhívni. Internetet a cimborák alig használnak, nincs idejük meg pénzük efféle – szerintük úri – huncutságokra. SMS-t szokott küldeni sokuknak, általában névnapjukat köszöntendő – ennyi. De mégiscsak: a korábban együtt töltött évek összekovácsolták a társaságot, úgy érzi.

Múlton és jövőn ábrándozik Benedek – a jelenben viszont éppen érkezik. Az alkalmi lefékez a buszmegálló előtt. Bendzsó a sofőr markába dug némi pénzt, és kiszáll. A sofőr kinyitja a csomagtartót, Benedek kirángatja a hátizsákját. „Akkor viszontlátásra!” „Jó utat!” Bendzsó irányba fordul, zsebében markolászva a sok dán érmét elindul. Aztán felnéz, és meghőköl. Az Üfé eltűnt. Nincs semmi a helyén, csak a fűzfák lüktetnek baljósan, tán az emlékek lökéshullámaitól. De az is lehet, hogy csupán Bendzsó szíve ver hevesen, nagyon hevesen, túlságosan is… S a tompa huppanás után már csak a szerteszét guruló dán koronák és őrék legkitartóbbika csilingelésének kell elhalnia ahhoz, hogy minden olyan legyen, mint korábban volt. Éppen ezt az érmét veszi aztán később kézbe a mentő sofőrje, s mondja majd a mellette álló rendőrnek, a fémkorongot mutatva: – Dánia rohadtul messze van…

Király Farkas