Szalai András cimbalomművésszel Csanda Mária beszélgetett

Csanda Mária: Szalai András cimbalomművész, zeneszerző, Artisjus-díjas, a zuglói Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban és a Zeneakadémián is tanít, állandó kisegítő a legrangosabb magyar nagyzenekaroknál, mint a Nemzeti Filharmonikusok, vagy a Magyar Rádiózenekar. Hogyan választotta a cimbalmot mint hangszert?

Szalai András: Édesapám, Szalai József szintén cimbalomművész volt, Rácz Aladár tanítványa. Kisgyerekként állandóan a hangszer alatt tartózkodtam, amíg gyakorolt. Úgy gondoltam, megpróbálhatnék nemcsak alatta, hanem rajta is játszani, amelyben édesapám az első pillanattól kezdve segítségemre volt. Nem sokkal később – már a tanultak alapján – a kiscsoportos óvodástársaimnak rövid házi koncertet tudtam adni. Valahogy soha nem merült fel bennem a kérdés, vajon ezen, vagy más hangszeren kellene-e játszanom. Nem is valamiféle szülői kényszer vitt a cimbalom irányába. A hangszer különleges jellege, közvetlensége, kissé zabolátlan hangzása az első pillanattól kezdve magával ragadott. Édesapám cimbalmozása folyamatos inspirációs forrást jelentett, de ő jó érzékkel zeneiskolába íratott. Így Gerencsérné Szeverényi Ilonánál tanulhattam, akárcsak később a Konzervatóriumban és a Zeneakadémián is.

CsM: Az idei Héttorony Fesztivál egyik közreműködője, a nemrég felújított és átadott Budai Vigadó, Hagyományok Háza színpadán a fesztiválzáró előadáson. Herczku Ágnes, akivel fellép, az ország legjobb klasszikus cimbalmosának tartja egy nyilatkozata szerint. Mit lehet tudni a mostani fellépésről?

SzA: Ági körülbelül másfél évvel ezelőtt keresett meg egy egészen különleges koncertötlettel, amelybe azonnal beleszerettem. Ezen a koncerten Bartók népdalfeldolgozásokat és autentikus magyar, illetve bolgár népzenét fűz oly módon egymásba, hogy azok kéz a kézben járva, igazán különleges tálalásban tudjanak egymásra reagálni. A cimbalom is megjelenik az én átiratomban, Bartók eredetileg zongorakíséretes dalaiban. Ági nemcsak mesél vagy közöl a műsor szerkesztésével, az előadások milyenségével, hanem egyben tanít is, Bartók feldolgozásainak különböző módozataira hívja fel a hallgatók figyelmét. A Zeneakadémia Nagytermében volt ennek az összeállításnak egy bemutatója idén tavasszal.

CsM: Zeneszerzőként is többször bemutatkozott, zongoraversenyét a Müpában játszották, meséből átírt daljátékot komponált magyar népdalok felhasználásával. Hogyan született a daljáték, és tervez-e folytatást?

SzA: Két daljáték készült, és valóban tervezünk egy harmadikat is. Az ötlet a Zuglói Filharmónia igazgatójától, Záborszky Kálmántól származik. Olyan színpadi művek létrehozására gondoltunk, amelynek célközönsége az óvodás vagy kisiskolás gyerekek, a jövő színház-, opera- és koncertlátogatói. Nem hagyományos gyerekoperát vagy szórakoztató előadást próbáltunk készíteni, hanem olyan műveket, ahol próza, zene és képzőművészet érett formájukban, egyszerre jelenítik meg sajátos világukat, és abba képesek bevezetni is hallgatójukat. Benedek Elek meséi remek támpontot nyújtottak Geszthy Veronika librettóihoz, én pedig arra törekedtem, hogy a zenei anyag alapjául olyan népdalok szolgáljanak, amelyeket ez a korosztály éppen megtanult, most pedig új köntösben, új tartalmat nyerve, mégis ismerősként jelenjenek meg számukra. A bemutatókat több helyszínen számos előadás követte, és terveink között szerepel, hogy a harmadik daljáték elkészültével már bérletes sorozatot hozzunk létre belőlük.

CsM: November végén kerül sor Liszt és a cimbalom című estjére, melyen tanítványaival lép fel. Milyen művekkel készülnek, és hogyan került a 19. században a klasszikus zene hangszerei közé a sokak számára ma is népzenéhez, cigányzenéhez társított cimbalom?

SzA: A cím, Liszt és a cimbalom jelen esetben nemcsak közvetlenül a zeneszerző és művei, illetve a hangszer kapcsolatát jelenti, hanem egyfajta szimbóluma is annak, amelyben egy alkotó és egy hangszer külön-külön, valamilyen identitás jelképévé képesek válni, azonban ennek kereteit minden pillanatban képesek szétfeszíteni. Minderről a koncert közben rövid ismertetőt is szeretnék mondani. Természetesen egészen közvetlen találkozásra is találhatunk példát kettejük között. Kevés olyan hangszer van, amelynek kialakításához pontos dátumot köthetünk. A cimbalom ilyen hangszer. Mai formáját 1874-ben mutatta be Schunda Venczel József, aki számos fejlesztés mellett lábra állította és pedállal látta el az addig nyakba akasztható, zengő-zúgó hangszert, ezzel megteremtve az ugyan ázsiai eredetű, de ebben a formájában már a koncerttermek színpadára is alkalmas magyar cimbalmot. Ennek bemutatóján vett részt Liszt Ferenc is, aki így jelen volt e hangszer tulajdonképpeni születésénél. Valószínűleg az arra érdemes, inspiráló művész hiánya okozhatta, hogy Liszt terveivel ellentétben végül nem komponált cimbalomra. Azt hiszem, mégis hiánypótlónak tekinthetjük, hogy a Liszt által alapított budapesti Zeneakadémián immár több mint 80 éve a cimbalom is része az oktatásnak, amelynek tanárai közt volt az a Rácz Aladár is, aki művészetével a cimbalmot a klasszikus zene hangszerévé emelte. A november 28-i koncerten tanítványaimmal kései Liszt zongoraművek átiratait fogjuk előadni, mellettük Allaga Géza, Liszt jó barátjának és a Nemzeti Zenede tanárának cimbalomra írt koncertetűdjeit szólaltatjuk meg.