Már szinte el is felejtettem, hogy milyen is volt a mindennapos áramszünet. A kilencvenes években naponta kétszer áramszünet volt Beregszászon. Olyankor gyertyafénynél römiztünk esténként, jókat nevettünk, nem éltük meg tragédiaként. Gyakran gondolok arra, hogy mennyire kiszolgáltatottak és sebezhetőek vagyunk amiatt, hogy függünk a villamos energiától. Persze könnyen rávágjuk, hogy mi aztán nem, de ha bele gondolunk, akkor kiderül, hogy nagyon is. Reggel, amikor fölébredtem, már áramszünet volt, a kotyogós kávéfőző munkakész állapotban várta, hogy nyugdíjas napjaiba egy kis színt vigyek. A mosógép és a mosogatógép csöndesen pihengetett, a bojler tartogatta a meleg vizet, de újabb adagot nem melegített. A telefon alig 20% energiával kapkodott WIFI híján a mobilnet után, az elektromos cigi hevítő is élvezte a tétlenséget, amint a vízforraló és a számítógép. Vajon, ha a gyerek nem vesz részt az online órán, áramkimaradás miatt, akkor az igazolt hiányzásnak számít? És akkor megszűnt a mobilszolgáltatás is. Eszembe jutottak a régi reggelek, amikor a kútról húztunk vizet, s miután begyulladt a tűz a sparhertben, vártuk a kotyogós mennyei hangját és illatát, szinte hallottam anyám hangját: Gyere, lefőtt a kávé… Meséltem a fiaimnak ezekről a jóízű reggelekről, arról, hogy egész napok teltek el áram nélkül, néha hetek is, de azt is megszoktuk, pedig akkor nem volt internet, nem volt mobil, mégsem unatkoztunk. Miután sorra vettem, hogy mit nem tudunk csinálni áram nélkül, kimentünk a kertbe, és a napsütést kiélvezve fűszerkertet építettünk, aztán kávéval a kezemben a hintába kényelmesedve hallgattam a madárcsicsergést, csodáltam a csöndet. Olyan ritkán teszek ilyet, pedig mindennap van rá lehetőségem, de úgy tűnik, mindig akad valami fontosabb. Olyan volt most ez a csönd, mint egy ima. Bensőséges, meghitt és felemelő. Nem kellett senkivel beszélnem, nem volt semmi halaszthatatlan, a világ folyt a maga megszokott medrében, csak néhány órára kiestem belőle. Kívülről láttam mindent, belülről pedig azt az életet, amit áram nélkül élhetnénk. Nem jutott eszembe, hogy gyilkos vírus szedi áldozatait, hogy kenyeret kell sütni, de fogytán az élesztő, hogy fagyokat jósolnak, pedig már minden virágba borult… semmi. Átölelt a csönd, a napsütés és a madárdal. Arra tudtam csak gondolni, hogy milyen áldott az a pillanat. Mintahogyan a napokban sokszor elhangzik, most lelassul a világ, és valóban, csodákról olvashatunk, hiszen Velencébe visszatértek a delfinek, csökken a levegő szennyezettsége, az én csöndemhez kellett egy áramszünet. Természetesen örültem, hogy a hűtőben nem ment tönkre a lefagyasztott hús, és annak is, hogy nem kellett végül kézzel kimosnom a szennyest, és minden másnak is, amihez áramra volt szükségem, de jól esett egy kicsit kibillenni a szokásokból. Jó volt látni, ahogyan a fiaim a napsugárban fürödve olvasnak, ahogyan a macskák a fűben hemperegnek, néha kergetik egymást. Vajon valóban ilyen kényszerhelyzetre van szükség? Áram és mobilmentes napokat kell tartani, ez a csodálatos csönd mindig ott van körülöttem, csak nincs időm észre venni.

Lőrincz P. Gabriella