Csomagmegőrző

Legutóbb egy olyan helyről írtam, ahol a dolgok minden lehetőséget megragadnak, hogy visszakerüljenek eredeti tulajdonosaikhoz, ezúttal viszont egy olyanról lesz szó, ahol eleve minden megvan. Legalábbis minden olyasmi, amit valaha ott megőrzésre elhelyeztek. Nem tagadom, ez a hely nálam van, még ha fizikailag/földrajzilag nehéz is körülírni, például mert viszonylag sokat vagyok mozgásban.

Amikor először felötlött bennem, hogy írok erről a jelenségről, még azt hittem, vers lesz belőle, és még most sem vagyok egészen biztos benne, hogy nem járna jobban úgy a téma. Érdekes, ez már a második olyan tárca, amelyet eredetileg inkább versnek szántam. (Lehet találgatni, hogy melyik volt a másik.) Ezúttal viszont lehetséges, hogy megírom majd a líraibb változatát is, ha megérik rá az idő.

Gyakran kapom magam azon, egy-egy új élethelyzet vagy történet kapcsán, hogy nem lepődöm meg. Mintha ez már nem először esne meg velem (holott de!), mintha előre látnám az események kimenetelét. Miért? Mert számtalan csomagot őrzök: olyan emlékeket, sztorikat, titkokat, de még bűnöket is, amelyeket különböző emberek helyeztek el nálam letétbe. És meg kell nyugtatnom ezeket a barátaimat, ismerőseimet vagy félismerőseimet, hogy a kis pakkok továbbra is a lehető legjobb helyen vannak, és most sem fogom felfedni őket. Csupán a létükről osztok meg ezt-azt, és arról, hogy milyen különleges módon folytatódnak bennem. Mert nem úgy van az, hogy egy történet csak úgy konzerválódik valakiben! Az a legkevesebb, hogy az új (társ)tulajdonos értelmezni kezdi, párhuzamokat keres hozzá, tanul belőlük, vagy legalább megpróbál valamilyen következtetést levonni a maga számára.

Úgy gondolom, az ember eleve történetfüggő – ezért is olyan népszerűek a szappanoperák vagy jobb esetben a regények –, és a saját életmozzanatait is igyekszik körbevenni hasonlókkal, megnézni őket egymás tükrében. Észrevétlen vizsgálódások ezek, gyakran rendkívül gyorsak; nem könnyű tudatosítani, hogy most éppen egy összehasonlító elemzés folyik. És tulajdonképpen nagyon hálás vagyok ezekért a hátrahagyott holmikért: ott sorakoznak szépen a polcokon, szekrényekben, egy-egy eldugott fiókban, és rendelkezésre állnak, ha valamit kérdeznék tőlük. Persze csakis akkor, ha én is becsületes vagyok velük: nem szolgáltatom ki őket senkinek, csak saját használatra tartom. Így tulajdonképpen lehetőségük sincs beporosodni, pedig lehet, hogy az eredeti tulajdonos már alig emlékszik rájuk, nála már tényleg hűlt helye van egyiküknek-másikuknak. Olyan csomagocska is van, amelyiknek már nem is él a gazdája, mégsem nyitom ki nagyobb nyilvánosság előtt.

Nem mondom, hogy időnként nem nyomaszt a létezésük, és nem lenne könnyebb, ha némelyiktől megszabadulnék. De ez nem rendelésre működik. Ha bizalmamba fogadtam őket, meg kell lenni a helyüknek, felelősséggel is tartozom értük. Arról meg nem is szólva, hogy egymással milyen sajátos viszonyrendszert alkotnak. Egy működő regényfolyamot hordozok, amely időnként újabb és újabb fordulatokkal gazdagodik. Úgy sejtem, vagyunk így még páran.

Persze az sem árt, ha értünk a rendcsinálás tudományához. Ha nem engedjük egy-egy erőszakosabb, tolakodóbb töredéknek, hogy az igazán különös, színes történet fölé nőjön, ha megtaláljuk a megfelelő tárolót az elfelejtett apróbűnöknek, s engedjük elpárologni a régen jelentéktelenné vált vallomásokat. Leginkább talán azért lenne hasznos néhány polcot leüríteni, hogy a saját cuccaink is kényelmesen elférjenek – hiszen azokból is egyre több van. Noha rájuk is egyre inkább rájuk férne a szortírozás.

Főleg, ha arra gondolok, hogy nekem is hány kis motyóm kallódik itt és ott, pedánsan felügyelt vagy rendezetlen polcokon, szekrényekben. Hány emberből állna össze a történetem, kik és mit őriznek tőlem: szépítették vagy csúfították az idők bennük az emlékeimet. (Az ilyesmi részlegesen egy-egy haláleset során szokott kiderülni, de hát ugye azt nem lesz módom megtapasztalni.)

És mennyire más és más az, ami egy emberből összerakódik, ha az ismerő(se)itől érdeklődünk. Azonnal elképesztő jelentőségük lesz a kis emlékeknek, és át is szűrődnek a mesélőjük személyiségén, szükségszerűen torzulnak, és ha nagy szerencsénk van, egy idő után létrejön valamilyen mintázat. Máskor viszont megfoghatatlanná válik az illető, annyira változatos, ahogyan fel tudják idézni.

Hm, kíváncsi vagyok, hogy miután ennyire szétírtam a gondolataimat, vajon képes leszek verssé alakítani mindezt? Egyáltalán van még értelme?

Farkas Wellmann Éva