A nyolcvanas-kilencvenes évekről olyan sok mindent hallhat egy mai fiatal. Amikor mesélek a fiaimnak a gyermekkoromról, azt hiszik, kitalálom, vagy legalábbis jól megfűszerezem a történeteket. Pedig a nagy szovjet birodalom bukásának éveiben bizony kellettek a csodák a túléléshez – vagy a csodatévők, főként Kárpátalján. Nekem szerencsém volt, mert a nagymamám csodatévő volt – az efféle nagymamákból mára nem sok maradt. Amikor megszülettem, az ő haja már akkor is hófehér volt, és az arcán, a kezén, már akkor is milliószám csücsültek a redők. Fejkendőt és otthonkát viselt, tudott mondókákat, meséket, legendákat, értett mindenhez, amihez földi ember érthet, amihez meg nem, arra azt mondta, hogy hülyeség. Szigorú volt, és a cérnavékony szája csak akkor mosolygott, ha megtanultam egy új verset vagy egy új népdalt. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ő van nekem, nem érdekelt semmi más, csak hogy minél több időt vele tölthessek, valami láthatatlan köldökzsinór kötött hozzá. A legegyszerűbb ételt is a számomra legízletesebben tudta elkészíteni, az ő virágai voltak a legszebbek, a legillatosabbak, még a tűz is kellemesebb meleget adott, ha ő gyújtotta meg a kályhában. Cinkosom volt a játékban, szigorú a tanulásban, erős akaratú, és ha a szükség úgy hozta, hát kegyetlen is. Az én mindent tudó nagyanyám ismerte a növényeket, de nem csak úgy felületesen, hanem igazán. Tudta jól, mit és mikor kell elvetni, ültetni, tudta, hogyan kell metszeni, fát oltani, melyik növénynek mi a betegsége, és mi rá a gyógymód. Ugyanígy az állatokról is tudott mindent. S azt is, melyik betegséget melyik fűvel lehet gyógyítani, bár sosem hallottam, hogy kiejtette volna a száján a természetgyógyászat szót. Én csak ámultam, amikor köhécseltem, és ő kamillát hozott, mézet rakott az illatozó teába – és meggyógyított. A hajamat is mézzel öblítette, hogy szőke maradjak (ez is sikerült), és kamillával borogatta a sebes térdemet. Kamillát adott, ha fájt a hasam, mert teleettem magam éretlen, mosatlan gyümölccsel… (a kamillát csak székfűnek hívta, később jöttem csak rá, hogy az enyhe hashajtó hatása miatt). Amikor pedig az arcomon a tinikort jelző pattanások jelentek meg, mama természetesen megfőzött egy adag kamillát, és azt mondta, hogy ezzel mossak arcot, a főtt virágot pedig használjam pakolásként. Csodák csodája, ez is működött. Később nyűgös fiamnak is kamillát főzött. Persze láttam, hogy másféle betegségekre a csalántól az útifűig, a fekete nadálytőn, vérehulló fecskefűn át mi mindent használt és ajánlott másoknak, de nekem megmaradt a kamilla. A mai napig, ha emlékezni akarok rá, vagy csak valami nyavalya kerülget, iszom egy csésze székfű teát. Ritka, de annál becsesebb dolog ez, nem szoktam beteg lenni, ám olyankor nézem a gőzölgő főzetet és arra gondolok, hogy enélkül a csodálatos növény nélkül és az én mindent tudó csodatévő nagymamám nélkül, lehet, hogy a gyermekkort sem éltem volna túl, vagy legalábbis épségben biztosan nem.

Lőrincz P. Gabriella